Shae a pitbull

... avagy 10 dolog, amiért hálát adhatok nekik a 2016-os évben!

Nagyon könnyen össze tudtam szedni ezeket a dolgokat. Azt is mondhatnám, hogy szortírozni volt csak igazán nehéz...

1. Futás-fogyás

Még egy évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni, hogy vezessem le a pitbull fölös energiáit. Az lehetetlen, hogy játszik, bandázik, tanul, sétál és még mindig a fejemen pörög. Gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal – úgyis fölszaladt rám jó pár (sok!!!) kiló – és elkezdek futni. Akkor még azt se tudtam, mi az a canicross. Nem volt egyszerű menet, mindkettőnknek hozzá kellett szokni, rá kellett érezni az ízére, megtalálni a szépségeit. Azóta imádjuk, én leadtam a fölösleget, felhagytam a Mekizéssel és újra beleférek a gimis nadrágomba. Menő.

2. Kutyakiképző lettem (?)

Ez a mondat mindenhogy hazugság, mert még a saját kutyáimmal is csak kísérletezek és nem jutottam tovább annál, hogy próbálok 1-1 tanáccsal segíteni annak, aki kéri… De legalább már kéretlenül nem teszem. :D

Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy van róla papírom. Amit még nem volt időm átvenni… :D Annyira tipikus.

Viszont 3 hónapig egy csodás csapat tagja lehettem. Nagyon hiányzik és fáj a szívem, hogy a munkahelye(i)m miatt nincs idő most rá. Egy darabig. De örülök is, mert Shaevel nagyon szoros lett a kapcsolatunk, kiegyensúlyozottak a sétáink és amikor csak lehet, gyakorolunk. Ilyenkor bepörög és teljesen bepitbullosodik. Ez a Boldogság. :)

Fotó: Dalia Szandra

3. Nyárból a télbe.

Ez nem egészen a kutyáimnak köszönhető, mert sajnos a pénzt nem koldulták össze rá, de soha nem mentem volna az Alpokba (nyáron a térdig érő hóban túrázni, hát normális vagyok?), ha ők nincsenek. Mindenképp velük akartunk nyaralni, márpedig úszni nem szeretnek, minek cipeljem őket a tengerhez? Ráadásul én is utálom a tömeget… Maradtak a mormoták, a vízesések, a hideg, az eső meg a kempingezés.

Életem leggyönyörűbb, legtartalmasabb nyaralása volt és csodás volt látni, hogy mekkora élményt adhatok (akinek nincs kutyája, az tuti hülyének néz, pedig nagyon is így van) ennek a két exhajléktalan huligánnak…

4. Forgatni csudijó

Már többször forgattam életemben, de mindig az maradt meg bennem, hogy hideg van, órákig nyaggatnak, éhes vagyok és egyáltalán utálom, ha az arcomba dugnak egy kamerát és azt mondják, viselkedjek természetesen (szakmai ártalom?). És tessék… Csutival nyáron forgattunk egy örökbefogadásra buzdító kisfilmet – teljesen jótékony alapon, néhány velőscsontért és virsliért, a Klauzál téri piacon található hentes támogatásával (láthatóak a kisfilmben) – és csodásan éreztük magunkat. Mindössze 2 napról volt szó, de végig elkényeztették a sztárt (Csutit, természetesen, én csak a szolgálója vagyok), voltunk múzeumban, léghajózni, kávézni és visszatértünk az Illatos útra, ahol minden elkezdődött. Gyönyörű kisfilm lett és akárhányszor megnézem, megmelengeti a szívemet. És ha egyetlen kutya befogadásához is hozzájárulhattunk vele… mindennél többet ér.

Werkfotó: Vizslafotózás

5. Gyerekek? Jaajjj deeee…

Mindenki, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok kifejezetten gyerekpárti. Na jó, a kis Levit innen a lépcsőházból kedvelem, mert hihetetlen jófej kiskölyök. De ennyi…

Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz: Csuti sztárságának második állomásaként a Születésnapi Pagony Fesztiválon jártunk, beszélgettünk a gyerekekkel a felelős állattartásról és a kutyakommunikáció alapjairól. Bár a piciket jobban érdekelte Csuti: egyszerre simogatták, nyomogatták, ráfeküdtek, nyúzták, ahol érték. Nem, nem kínozták, Csuti imádja ezt! Haza se akart jönni. Olyan nyugodt volt, a szülők meg folyamatosan kérdezgettek a terápiás kutyák képzéséről. Én győztem magyarázkodni, hogy ő nem terápiás kutya, csak imádja a gyerekeket meg a simit. Minden mennyiségben.

És hoppá… közel kellett mennem a gyerekekhez, beszélgetnem velük és rá kellett ébrednem, nem volt olyan rossz… Egy lépéssel közelebb vagyunk a saját gyerek vállalásához. Majd egyszer… Sokára. :D

6. Lánykérés és jegyesfotók

Természetesen jelen voltak akkor is, amikor az a bizonyos tökéletes fiú feltette a nagy kérdést… Így is tervezte, ez mindkettőnknek nagyon fontos. A barátai heccelték is vele, hogy ha ott lesznek a kutyák, tuti széttrollkodják valahogy: háttérben k@kilás, gyűrű lenyelés és társai… Persze nem így lett: tökéletes volt, mögöttünk a naplemente az Alpok hegyeivel.

A jegyesfotóinkat sem tudtuk nélkülük elképzelni és amikor nyertünk egy páratlan páros fotózást, mindjárt le is egyeztettük, hogy visszük őket is. Nekünk így lettek tökéletesek a képek.

Most pedig szorgosan készíthetem fel őket a jövő évi fontos feladatra. Csak el ne hagyják a gyűrűket… :)

Fotó: Török Anna

7. Egy tripanofóbiás tetoválása

Amióta az eszemet tudom, rettenetesen félek az injekciótól, a tűktől és hasonlóktól… És ez nem vicc. Egyetlen injekciózásra sem emlékszem, mert annyira beparázok, hogy kiesnek a dolgok. Csak utólag mesélik el, hogy az életemért szoktam könyörögni: „kérem neee” ésatöbbi.

Évek óta akartam tetoválást, de mindig lemondtam róla a félelmem miatt. Idén viszont eldöntöttem, hogy belevágok. 3 éve terveztem és gondolkodtam, mi legyen a minta. Mindenképp azt akartam, hogy a kiskutyáim rajtam legyenek, örökké velem… Megálmodtam, Kata megcsinálta és imádom. Nem ez az utolsó tetkóm…

De vérvételre akkor sem megyek. Nincs vita!

8. Best Buddies

Bár ez nem kifejezetten a 2016-os évhez köthető, azért valamilyen formában mégis. Shae néha feszegeti az introvertáltságom határait és sikerrel jár. Neki – és persze Zeusznak – köszönhetek egy olyan barátságot, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Na jó, nem nyáladzok, mert az ilyen érzelemkinyilvánításokban nem vagyok túl jó. Mondhatni bénán érzem magam tőle. Inkább beteszek néhány képet… :)

9. Nyugodtság. Határozottság. Magabiztosság.

Igen, ezeket akkor is felsorolom majd, ha arról írok, miben kell még fejlődnöm. ( Nyugi, ez csak poén. Azt a posztot kihagyom.) De elindultam az úton. Sok munkánk van benne és jócskán hozzátesz a nyugalmamhoz az is, hogy van egy 99,9%-osan behívható kutyám. Meg egy jó pórázom Csutinak… :D

Sokat változtam az elmúlt években. De mégis azt érzem, 2016-ban a legtöbbet. Lett egy állandó munkahelyem, vannak előadásaim is, jövőre férjhez megyek és a kutyáim velem együtt alakulnak, fejlődnek. Több, mint tökéletes!

10. Merry Xmas

Mivel a nagy Ő-t elszólította a kötelesség, idén történt meg velem először, hogy egyedül töltöttem a Szentestét, a Karácsonyt és egyedül töltöm majd a Szilvesztert is. De nem magányosan… :) Csuti fekszik a kiságyában, Shae is itt szuszog mellettem és várjuk a jövő évet, a január 2-át, amikor Ő hazaér. Nem maradtam magamra, nem volt szomorú a Karácsonyom. Sokaknak hálás vagyok: az ajándékokért, a törődésért, a szeretetért, a meghívásokért és telefonhívásokért. De legjobban nekik, hogy nem hagyták, hogy magányos legyen az ünnep.

- Evelin -

Hát sztem már eleve gáz, hogy a pitbullnak saját blogja van, nekem meg nincs… Pedig én vagyok a SZTÁR! Na mind1… De könyörgött, h írjam meg ezt, hátha valami érdekes is lesz ezen a felületen és még olvassa is valaki. Ahol tudok, ott segítek… 

Az egész úgy kezdődött, hogy a sitten voltam úgy 3 éve (Fővárosi Közterület-felügyelet Állategészségügyi Szolgálat- Illatos úti ebtelep), aztán a Vigyél Haza Alapítvány keresett nekem gazdit (Anycika azt mondta, h ezt írjam le…). Aztán a nyáron felhívták Anycikát, h lenne ez a filmforgatás: természetesen egész estés mozi, tök menő helyszíneken, mert ugye SZTÁR vagyok (nem tudom említettem-e már...)! Mivel hihetetlen jótékony kutya is vagyok, elvállaltam és vittem Anycikát, mert egy csaj mégiscsak jól áll az imidzsemnek (Shaet nem engedtem a forgatás közelébe. Szó se lehetett róla, h ott riszálja az izmos fenekét... Hát én voltam a lényeg!). 

Nem gondoltam, h ilyen méltatlan körülmények lesznek, arról nem volt szó… Első nap visszavittek a sittre és ott kellett megcsillogtatnom a tehetségemet… Nem volt egyszerű, de mint említettem SZTÁR vagyok, így minden körülményhez tudok alkalmazkodni. Megoldom, na...

Aztán bezártak a rácsok mögé – ENGEM – és azt kérték essek kétségbe és legyek nagyon szomorú, mint a többi szerencsétlen haver a telepen. Hát én tökéletesen alakítottam, ugráltam meg kiabáltam is, aztán szomorúan kidugtam a mancsomat és pózoltam. Meg el is bújtam a sarokban, h ne legyen már olyan könnyű dolguk a fiúknak a felvétellel. VÉÉÉÉÉletlenül sem azért alakítottam ilyen hitelesen, mert féltem, h Anycika otthagy… Tudom, h nem tud élni nélkülem -  egy BŐGŐMASINA. 

Aztán hoztak egy szórakoztató galamb-brigádot, csak nekem: mondjuk nem értem mért dugdosták az orrom alá, ha nem kaphattam el. Pancserek… 

Ezután végre méltóképp bántak velem, nyilván azért, mert tehetséges vagyok és gyönyörű. Elvittek a piacra, ahol a polgármester személyesen nekem engedélyezte a forgatást és miközben teljesen természetesen pózoltam és vonultam, mindenki csak engem bámult… Imádtak! Bár elég gáz, hogy a hentespult mögé nem mehettem be, hogy kedvemre válogassak… Hozzám vágtak pár virslit, meg velőscsontot, meg marhacsontot meg kolbászt, azt örüljek… na de hol a husi? Ennél azért sokkal cukibb vagyok! (Nagyszájú. Már kezdtem magam úgy érezni, mintha kifosztanánk a hentest – a szerk.) Ezután nyilván romkocsmába is mentünk, mert a menő arcok, mint én, oda járnak. Beszélgettem angol csávókkal, mert a nyelvtudás a mai világban teljesen természetes – ezért is örülhetne Anycika, h ilyen menő vagyok, szerzek neki társaságot. 

Aztán a Városligetbe is kivittek labdázni meg ejtőzni. Abban az különösen jó volt, h kaptam sípolós labdát. Köszi Vizslafotózás. Legalább valaki foglalkozott az igényeimmel... Anélkül nyilván nem vagyok hajlandó játszani. 

Másnap elvittek valami MÚZEUMba, ahova nekem szereztek külön belépési engedélyt, mert SZTÁR vagyok. Mindenféle állatok voltak ott és meg se mertek mozdulni, mikor megláttak… Anycika meg hisztizett h nem mehetek oda – pedig csak meg akartam nézni őket… Disznóság. Mondjuk hoztak nekem egy külön mammutcsontot, úgyh megbocsátottam egy kicsit. Meg jött egy fickó, aki kattintgatott és adott finomat, szóval… Nem volt annyira rossz ez a múzeumdolog. Csak Anycikát valaki elvihette volna addig a játszóházba vagy ilyesmi, h ki tudjak bontakozni. 

Elég disznóság az is, h miatta valami kávézást is útba kellett ejteni, mert h kutyabarát meg minden… de ott még a csokis kiflit se adták nekem, pedig beleharaptam, amikor nem figyeltek eléggé... okosan kellett viselkedni meg a FÖLDÖN ülni. Pedig én SZTÁR vagyok, mégse engedtek fel a kanapéra.

Aztán a végén elmentünk egy helyre ahol sok ember volt és megint kávézni kellett, de itt legalább kaptam pogácsát. Azt szeretem. Utána hőlégballonoztunk. Fogalmam sincs az mit jelent, én végig a galambbal voltam elfoglalva, azt hittem, végre odaadják... Aztán felfújtak valami nagy izét, ami hangos volt és azt mondták meg fogok ijedni – de hát én menő vagyok meg macsó meg SZTÁR úgyh nem ijedtem meg… Aztán rakosgattak be egy kosárba és volt ott egy kisember, akinek bongyori haja volt, mint az enyém, csak neki sárga… Az simogatott meg ölelgetett. Azt is nagyon szeretem, a simimimit. :)

Úgyh így állt össze az egész estét mozifilmem, ami nyilván RÓLAM szól, Én vagyok a LÉNYEG ésatöbbi… 

Jóóóó… Anycika azt mondja, h nem én vagyok a lényeg, hanem a sok árva kutyus, akik a sitten várják, h valaki hazavigye őket. Mivel nekem már van családom, Anyikám meg Apikám (jójójó, meg Shae is ott van persze), ezért engem már nem lehet választani, hiába vagyok csodálatos. Meg SZTÁR. De azért sok még a szomorú, sittes, hajléktalan, beteg haver, aki gazdira vár. Mondjuk az illatoson… Vagy a Vigyél Haza Alapítványnál. Úgyh FELELŐS leendő gazdik: INDULÁS ÖRÖKBEFOGADNI! 

Itt a filmem, imádjatok: 

Ja, és köszi: 

Vigyél Haza Alapítvány 

Óvári András 

42bites fiúk (Bálint és Armand) 

Vizslafotózás (Andi és Péter) 

Fővárosi Közterület-felügyelet Állategészségügyi Szolgálat /Ebrendészet/ dolgozók 

Budapest Ballon Klub 

telenor

…és sokan mások, akiket nem tudok mind felsorolni. 

Csók, Csuti a SZTÁR 

(Képek: Vizslafotózás, Óvári András)

 Minden évben irigyen figyeltem azokat a kutyás ismerőseimet, akik kutyabarát helyekre mennek nyaralni… (kezdjük ott, hogy nyaralni se volt pénzünk eddig, nemhogy kutyabarát meg hasonlók…) Idén viszont végre mi is – nem kis szervezkedés, idegeskedés és hirtelen felindulás árán – megszerveztük a közös, kutyás nyaralásunkat.

Az első dolgunk volt, hogy útba ejtettük a Decathlont és ott hagytuk a fél fizetésünket (amíg Apika bevásárolt, én szórakoztattam a kocsiban a pitbullt, Csuti addig az ülés alatt sziesztázott).

Augusztus 8-án, amíg mindenki a tengerpartra utazott és a hasát sütette, mi útnak indultunk hajnalban, 3 kávé elfogyasztása után az osztrák Alpokba…  Szlovénián keresztül vitt az utunk, egészen Ausztria szívébe, a világ számomra leggyönyörűbb tájaira… Mondhatnám, hogy egyszerű volt az út és hamar odaértünk, de nem akarok hazudni… :D  Kb. 10 óra út, 3 pitbull-hányás, 5 pihenő lábnyújtóztatás után érkeztünk meg Fusch-ba, ahol a Lampenhäusl kempingben szálltunk meg.

Már akkor hihetetlen kedvesen fogadtak, amikor odaértünk: egy kedves osztrák bácsi – akivel kézzel-lábbal mutogatva sikerült megértetnünk magunkat – rögtön segített, hova állíthatjuk a sátrunkat, megszeretgette a piciket, megdicsérte Shae „Pitbullkopf-ját” és még akkor sem borult ki, amikor Csuti el akarta harapni a torkát, mert a sátrunk mellett gereblyével elegyengetett egy adag földet, hogy ne ragadjunk bele a sárba (nála a hajléktalan- és sittes évek nem múltak el nyomtalanul)…

Miután otthonosan berendezkedtünk, felfedeztük a környéket: a falu olyan gondozott és tiszta, hogy olyat még életemben nem láttam, ráadásul egy kis kristálytiszta vízű patak folyik rajta végig, amit Csuti rögtön le is tesztelt. Rengeteg túrázóval, nyaralóval találkoztunk, a kempingben is több kutyás volt rajtunk kívül. A környék miatt kicsit izgultunk, hiszen a tehenek és lovak nagyjából mindenhol szabadon mászkálnak, figyelmeztető táblákat is úton-útfélen talál az ember. A mi kutyáink meg – na jó, csak Csuti – nyilván hepciáskodnak még a tehenekkel is…

Az első éjszakánk a kempingben nagyon nyugodtan telt. A kutyák kellőképpen elfáradtak, a vendégek mind csendesek és kulturáltak voltak, nem háborgatott minket senki. Másnap reggel az osztrák bácsi megint jött és kedvesen érdeklődött, minden rendben van-e, megszeretgette a kutyákat és ment tovább a dolgára. Mi főztünk egy finom kávét és azon tanakodtunk, mit csináljunk, ha esősre fordul az idő .

Nyilván 1-2 órára rá már zuhogott, amit a pitbull elég nehezen visel, hiszen királylány, mi pedig nem akartunk így túrázni, úgyhogy átkocsikáztunk Zell am See-be, megnéztük a várost és a tavat. Csuti rögtön úgy gondolta, hogy még nem eléggé ázott meg, ezért beugrott a tóba is... Persze csak tesztelte a vízminőséget... Shae addig eszeveszetten üldözte szerencsétlen galambokat (csak pórázon, nem vagyunk állatkínzók, természetesen), de csak csadros nők és kisgyerekek futottak előlünk, akik valószínűleg el nem tudták képzelni, hogy mi ezekkel a kis szörnyetegekkel egy ágyban alszunk és még nyaralni is elhoztuk őket.

Sajnos az eső nem akart elállni, mi pedig kicsit elkeseredtünk, amikor estére gyakorlatilag kiürült a kemping és majdnem vízben állt a sátrunk… Az autóban ültünk, bőrig ázva és nem annyira vonzott minket a gondolat, hogy a hideg-nyirkos sátorban töltsük az éjszakát. De azt mondtuk, akkor se megyünk haza, ha már idáig eljöttünk... A kempinghez egy étterem (szintén kutyabarát...) és egy hotel is tartozott, mi pedig végül arra jutottunk, hogy kiveszünk egy szobát. Kicsit izgultam, hogy mit szólnak a két ázott-koszos kutyánkhoz, de ugyanolyan kedvesen fogadtak minket, ahogy a kempingben. A szoba gyönyörű volt, saját fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, ami nagyobb, mint az egész albérletünk. Shae nyilván rögtön befoglalta a franciaágyat – kiadós fürdés után, természetesen – amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy minden létező cuccunkkal letakarjam a pótágyat, mert arra gondoltam, aludhatnának kivételesen külön... Azért mindkét kutyán látszott a megkönnyebbülés, hogy nem kint az esőben kell tölteniük az éjszakát... (Persze, a királylányok esőben nem kempingeznek...)

Másnap is esett, de arra gondoltunk, nem adjuk meg magunkat, akkor is élvezni fogjuk a nyaralást. Elindultunk hát túrázni a Gleiwizerhüttéhez, ami 2157 m magasan helyezkedik el Fusch fölött. Szerencsére vittünk magunkkal a kutyáknak canicross felszerelést, mert elég nehéz terep volt, ráadásul Csuti képes lett volna többször lebuckázni a hegyoldalról, így derékhoz rögzítve, rugalmas pórázon tették meg az utat. Még az eső sem zavart minket és a Decathlonos esőkabát nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat.

Utolsó nap szintén zuhogó esőre ébredtünk. A teraszon ülve megittünk 1 (2-3) kávét és megterveztük az aznapi útvonalat. Úgy döntöttünk, befizetünk a Hochalpenstrasse panorámaútvonalra, ha már itt vagyunk... Szomorúak voltunk, hogy el kellett jönnünk a szállásról és mert tudtuk, hogy éjjel már utazunk majd haza... De ez az utolsó nap kárpótolt minket mindenért.

Mindenféle időjárással találkoztunk ezen a túrán, a legmagasabb pont, ahol jártunk, az Edelweiss-Spitze volt 2571 m magasan (-3 fok nyáron, yeee). Volt eső, térdig érő hó, majd napsütés és hatalmas szél. Az egész napot eltöltöttük itt és a szemünk így se tudott mindent befogadni. Meg sem próbálom leírni az élményt, mert úgyse sikerülne... Mindent elmondott számomra az, hogy ránéztem a kiskutyák arcára és láttam, ők sem tudják feldolgozni ezeket az élményeket. Futottunk a hóesésben, megmásztunk egy hegyet a térdig érő hóban, mormotákat „kergettünk” egy hatalmas tó partján, sütkéreztünk egy sziklateraszon és lemásztunk együtt a gleccserekhez a Kaiser Franz Josef Höhe-n 2369 m magasságban.

De beszéljenek helyettem a képek:

Életünk legcsodásabb nyaralása volt ez és még boldogabbá tett az a tudat, hogy a kutyáimat, akik a családom tagjai és életem részei, magammal vihettem. Olyan Ausztriát ismerhettem meg, ahol az emberek kedvesek, toleránsak és segítőkészek. Kutyabarát hozzáállásban is van még hova fejlődnünk... Csodálatos volt, hogy természetesnek vehettem, hogy velem alszanak, bejöhetnek velem az étterembe és még van is hozzájuk egy-két jó szava a dolgozóknak. Pláne: nem zavarnak senkit!

És külön köszönet, hogy nem diszkriminálták – ahogy itthon oly sokszor – a hátrányos helyzetű jólnevelt pitbull kutyámat... :D

- Evelin - 

„Ez sosem a kutyáról szól, hanem rólunk. Mindig a gazdiról szól. Rajtunk múlik, hogy megteremtsük a megfelelő környezetet és körülményeket az állat számára, hogy önmaga lehessen.”

Vége van. Itt állok a metróra várva és kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Valahogy az elmúlt 3 hónapban egyszer se tudtam elmondani, hogy mit érzek. Hogy mi van bennem… Pedig annyira szeretek beszélni. Megmagyarázni mindent, kiadni magamból… és csak hallgattam, tapasztaltam, figyeltem a többieket, a technikákat, mindent. A „boszorkánykonyhát”, igaz? Mert nem voltak szavak…

Csuti indított el ezen az úton és a közel 2 éves kálváriánk. Bár már közel sem agresszív, de a puli-vére kikacsintgat belőle és néha még kibuggyan a le nem vezetett feszültség, a bunkóskodás. Igen, lassan, de biztosan kutya lesz belőle, ami nagyrészt nem nekem köszönhető. Rá kellett jönnöm, hogy a földre teperés vagy a sírva ordibálós „Csutiakurv@anyádat!” nem használ. Kellett hozzá egy türelmes, magabiztos ember, aki képes ezt a fekete bárányfelhőt megzabolázni és engem nyugalomra inteni. Aki mindig mellettem áll. Aztán jött a bunkó, gyökérkefe, ágybapisilős, „ki ha én nem” pitbull, aki felforgatta az életünket. Erről már írtam sokat… És most ez a „nevelhetetlen kockafej” mutatta meg nekem a másfajta kutyás életre való lehetőséget. És ti: sok nagyszerű ember.

Közel 3 éve szedegetem össze azokat a darabokat magamból, amiket elvesztettem. Amiket hagytam, hogy mások így-úgy elvegyenek belőlem. Az önbizalmam, a személyiségem, a lelkem… Lassan nem tudtam dönteni még abban sem segítség nélkül, hogy kék vagy zöld pólót vegyek fel. Mindenben megkérdőjeleztem a saját döntésemet, féltem attól, hogy van saját véleményem. Mert évekig rossz volt minden, ami én magam vagyok.

És most itt vagyok, várom a metrót. És biztosan tudom, hogy nincs vége. Visszakaptam az önbizalmam, a hitem, az erőm. Egy kutyától, aki segített nekem fejlődni és tőletek, akik mindig csak biztattatok és elhalmoztatok annyi pozitív dologgal ezalatt a 3 hónap alatt, amennyit az elmúlt 3 évben összesen nem kaptam. Tudom, sokszor mufurckodtam, nem reagáltam a tanácsokra – legalábbis kívülről így nézhetett ki – és leginkább csöndben megfigyeltem. De mindent megfogadtam és mindenért hálás vagyok.

- Köszönöm, hogy azt érezhettem, jó helyen vagyok!

- Köszönöm, hogy nem sajnáltatok tőlünk semmi tudást és mindent át akartatok adni nekünk! :)

- Köszönöm, hogy végig jó kedvvel és vidáman töltöttétek velünk az időtöket, nem kevés energiát fektetve abba, hogy minél többet kaphassunk tőletek!

- Köszönöm a kötélpályát és azt, hogy ezáltal megtapasztalhattam, hogy Shae egy ilyen helyzetben is bízik bennem.

- Köszönöm, hogy végig EMBEREK voltatok! És azt is, hogy sokszor mondtátok, ti is mennyit tanultok tőlünk. Meg hogy ügyesek vagyunk… :D

- Köszönöm, hogy mindenki stílusából elleshettem és eltehettem valami nagyon hasznosat!

- Köszönöm, hogy végig csapatként tudtunk működni!

- Köszönöm, hogy sokszor elviseltétek az idétlen kutyám agymenését! (főleg Fanta és Honey :D )

- Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen egy igazi munkakutyával dolgozni. Alig várom, hogy megtaláljam a nekem megfelelő és hozzám illő munkavonalú kutyát, akit már sokkal tudatosabban fogok majd nevelni. (Nyugi Anya, ez még jó pár év. Egyelőre nincs több kutya… :D )

- Köszönöm, hogy Shaevel egyre szorosabb lehet a kapcsolatunk!

- Köszönöm azt a felemelő érzést, amikor elmondtátok, hogy a gyakorlás tulajdonképpen a vizsga volt! Hogy hihetetlen pozitív élményt köthettem egy vizsgához, életemben először, stressz nélkül, boldogan, higgadtan teljesíthettem, elvárások és idegeskedés nélkül. Köszönöm, hogy büszke lehettem magamra!

Köszönöm a BOLDOG KUTYÁZÁST!

Itt vagyok és várom a metrót… És rá kell jönnöm, hogy nincsen másfajta élet, semmi sem lett jobb. Én lettem másabb, jobb, több általatok. És a kutyáim által. Kiképző lettem? Sosem leszek az… Mindig tanulok, megfigyelek és megoldást keresek. Remélem egyre gyakrabban és egyre jobban. Hogy átadhassam ezt a boldogságot és kiegyensúlyozottságot másnak is. Azért, hogy a kutyázás midenkinek örömteli legyen. Ahogy én éreztem magam veletek. Ugye nincs vége?

-Evelin-

Fotó: Dalia Szandra

Kedvez Zeusz!

 Az elmúlt napokban nagyon sok mókában volt részünk, úgyhogy most elnyúltam a kis vackomban – kivételesen Csuti is ide feküdt mellém 2 percre – és cukin szuszogok: ellenállhatatlan vagyok, mint mindig.

De térjünk a lényegre: szeretném megköszönni Neked és a Gazdidnak, hogy 2 napig kutyafuttatóvá alakítottátok az otthonotokat, hogy szórakoztassátok királyi fenségemet – és a Mackótestvért. Csodásan is éreztem magam, nem kellett a sárban cuppognom és azon aggódnom, hogy elázik a fényes bundácskám. Kaptam finom répát is, még a kongoddal is engedtél játszani, úgyhogy megyek máskor is…

Ugyanis amióta Anyika munkakóros lett, szörnyű napokon voltam túl: Csutival egyedül feküdtünk a lakásban és szomorkodtunk. Anyika azt hitte, hogy a reggeli és a délutáni sétával le tud kenyerezni, pedig egész nap velem kellene foglalkoznia. És a legrosszabb, hogy Apika napok óta haza se jött… Szerinted már nem is szeret minket, Zeusz? Anyika azt mondja, hogy turnézik – nem tudom ez mit jelent, biztos rossz dolgot, ha nem engedik haza onnan – és siet vissza, meg azt üzeni, hogy nagyon hiányzunk neki… Mondjuk engem nem érdekel, mert már nagylány vagyok és amíg Anyika itt van, nem kell egyedül aludnom – mondjuk éjjel lehetne kicsit melegebb a takaró alatt, tegnap is úgy oda kellett nyomakodnom hozzá, hogy meg ne fagyjak… De ha már itt tartunk, Csutitól se tudok ám pihenni: olyan mint egy pisis. Bárki jön végig a folyosón, kirohan, mert azt hiszi, hogy megjött az Api. Tiszta depressziós, sétizni se akar, pedig azt ő szereti a világon a legjobban. Ha nagyon rákattan csak megy és még a dolgát is elfelejti elvégezni. Nálatok se viselkedett valami illedelmesen: amíg mi annak rendje és módja szerint szétvertük a lakást, mindenhol bunyóztunk, kongoztunk és rohangáltunk, addig ő a konyhában vagy a bejáratnál feküdt tüntető jelleggel… Persze, ha a Gazdid vele foglalkozott, azonnal puncsolni kezdett, akkor meg főleg el volt ájulva, mikor megfésülgette a bundiját. Kiscsopis. Mondjuk most én is nagyon meg voltam elégedve a szerény személyemnek járó bánásmóddal, úgyhogy riszáltam is rendesen az izmos fenekem meg kiosztottam egy csomó puszit. Csak hogy lássátok, milyen elbűvölő vagyok. Nyilván.

Nagyon el is fáradtam, kimerítő két nap volt. De ma Anyika kivételesen nem ment be az általa színháznak nevezett szörnyűségbe, úgyhogy aludhattam sokáig. Teljesen kisimultam és boldogan ébredtem fel, de amint leértünk a törzshelyünkre, nagyon elszomorodtam: a futtatók cuppogtak a sártól, mindenhol futkároztak a miniatűr kétlábúak (na, őket elvileg nem szabad feldönteni) és még ráadásul az a Fehér Szörnyeteg is megjelent… Tudtam, hogy nagyon ki fogok kapni Anyikától, ha reagálok a csúfolódására, de nem bírtam magammal… Remélem te nem botránkoztál meg rajtam, de mindig azt ugatja az arcomba, hogy egy lúzer vagyok, mert láb mellett sétálok és szót fogadok a Kétlábúmnak… Ezt nagyon sokáig szó nélkül tűrtem és csak ugrabugráltam, hátha megérti, hogy nem vagyok vevő a bunyóra. De amikor azt a merészséget is elkövette, hogy megtámadta az én személyi Csutipulimat… azt már nem hagyhattam szó nélkül. És valljuk be, Anyika is nagyon felpaprikázza magát, amikor meglátja őket – nem írom le, hogy ő milyen szavakkal szokott élni vele kapcsolatban, mert a királylányok úgy nem beszélnek – ez pedig egy újabb ok, hogy a mancsomba vegyem az irányítást és elzavarjam azt a nagyképű szukát. Persze, ahogy gondoltam, Anyika rögtön elkezdte a "mitképzelsz?", a "befejezted?"  meg a "shaeazanyádat" monológokat felválva használni. Én úgy csináltam mint aki szégyenli magát, de közben azon gondolkodtam, hogy milyen igazságtalan velem... Én csak megvédtelek titeket ettől az "Agresszív Bulldózertől". 

De ő egyáltalán nem értékelte a fáradozásaimat. Azért a délutáni pórázmentes őrültködéssel egy kicsit ki tudott engesztelni. Meg mert hozott sajtot. Az nagyon finom volt. :) 

Utána viszont még kávézni is el kellett kísérnünk Anyikát és a Gazdidat, ami, ha őszinte akarok lenni, felháborító: olyan életképtelenek, hogy nélkülünk már egy kávét sem tudnak elfogyasztani? És ha ez még nem lenne elég... azt hiszik, hogy a betonon ülve hajlandó vagyok órákat várni, amíg ők végre észreveszik magukat. Hát nem. Meg is próbáltam Anyikát rávezetni arra, hogy induljunk el, de nem nagyon vette az adást, hiába harapdáltam meg a kezét. Most meg itt hisztizik, hogy kék-zöld foltos a karja... Hát, én szóltam.

Ami a lényeg: nagyon örülök, hogy ilyen sok időt tölthettünk együtt, és nagy izgalommal várom a legközelebbi őrültködéseinket! Ja... és legközelebb te gyere hozzánk vendégségbe!

Sok szeretetteljes, királylányos pitbullpuszi:

 - Shae -