Shae a pitbull

 Minden évben irigyen figyeltem azokat a kutyás ismerőseimet, akik kutyabarát helyekre mennek nyaralni… (kezdjük ott, hogy nyaralni se volt pénzünk eddig, nemhogy kutyabarát meg hasonlók…) Idén viszont végre mi is – nem kis szervezkedés, idegeskedés és hirtelen felindulás árán – megszerveztük a közös, kutyás nyaralásunkat.

Az első dolgunk volt, hogy útba ejtettük a Decathlont és ott hagytuk a fél fizetésünket (amíg Apika bevásárolt, én szórakoztattam a kocsiban a pitbullt, Csuti addig az ülés alatt sziesztázott).

Augusztus 8-án, amíg mindenki a tengerpartra utazott és a hasát sütette, mi útnak indultunk hajnalban, 3 kávé elfogyasztása után az osztrák Alpokba…  Szlovénián keresztül vitt az utunk, egészen Ausztria szívébe, a világ számomra leggyönyörűbb tájaira… Mondhatnám, hogy egyszerű volt az út és hamar odaértünk, de nem akarok hazudni… :D  Kb. 10 óra út, 3 pitbull-hányás, 5 pihenő lábnyújtóztatás után érkeztünk meg Fusch-ba, ahol a Lampenhäusl kempingben szálltunk meg.

Már akkor hihetetlen kedvesen fogadtak, amikor odaértünk: egy kedves osztrák bácsi – akivel kézzel-lábbal mutogatva sikerült megértetnünk magunkat – rögtön segített, hova állíthatjuk a sátrunkat, megszeretgette a piciket, megdicsérte Shae „Pitbullkopf-ját” és még akkor sem borult ki, amikor Csuti el akarta harapni a torkát, mert a sátrunk mellett gereblyével elegyengetett egy adag földet, hogy ne ragadjunk bele a sárba (nála a hajléktalan- és sittes évek nem múltak el nyomtalanul)…

Miután otthonosan berendezkedtünk, felfedeztük a környéket: a falu olyan gondozott és tiszta, hogy olyat még életemben nem láttam, ráadásul egy kis kristálytiszta vízű patak folyik rajta végig, amit Csuti rögtön le is tesztelt. Rengeteg túrázóval, nyaralóval találkoztunk, a kempingben is több kutyás volt rajtunk kívül. A környék miatt kicsit izgultunk, hiszen a tehenek és lovak nagyjából mindenhol szabadon mászkálnak, figyelmeztető táblákat is úton-útfélen talál az ember. A mi kutyáink meg – na jó, csak Csuti – nyilván hepciáskodnak még a tehenekkel is…

Az első éjszakánk a kempingben nagyon nyugodtan telt. A kutyák kellőképpen elfáradtak, a vendégek mind csendesek és kulturáltak voltak, nem háborgatott minket senki. Másnap reggel az osztrák bácsi megint jött és kedvesen érdeklődött, minden rendben van-e, megszeretgette a kutyákat és ment tovább a dolgára. Mi főztünk egy finom kávét és azon tanakodtunk, mit csináljunk, ha esősre fordul az idő .

Nyilván 1-2 órára rá már zuhogott, amit a pitbull elég nehezen visel, hiszen királylány, mi pedig nem akartunk így túrázni, úgyhogy átkocsikáztunk Zell am See-be, megnéztük a várost és a tavat. Csuti rögtön úgy gondolta, hogy még nem eléggé ázott meg, ezért beugrott a tóba is... Persze csak tesztelte a vízminőséget... Shae addig eszeveszetten üldözte szerencsétlen galambokat (csak pórázon, nem vagyunk állatkínzók, természetesen), de csak csadros nők és kisgyerekek futottak előlünk, akik valószínűleg el nem tudták képzelni, hogy mi ezekkel a kis szörnyetegekkel egy ágyban alszunk és még nyaralni is elhoztuk őket.

Sajnos az eső nem akart elállni, mi pedig kicsit elkeseredtünk, amikor estére gyakorlatilag kiürült a kemping és majdnem vízben állt a sátrunk… Az autóban ültünk, bőrig ázva és nem annyira vonzott minket a gondolat, hogy a hideg-nyirkos sátorban töltsük az éjszakát. De azt mondtuk, akkor se megyünk haza, ha már idáig eljöttünk... A kempinghez egy étterem (szintén kutyabarát...) és egy hotel is tartozott, mi pedig végül arra jutottunk, hogy kiveszünk egy szobát. Kicsit izgultam, hogy mit szólnak a két ázott-koszos kutyánkhoz, de ugyanolyan kedvesen fogadtak minket, ahogy a kempingben. A szoba gyönyörű volt, saját fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, ami nagyobb, mint az egész albérletünk. Shae nyilván rögtön befoglalta a franciaágyat – kiadós fürdés után, természetesen – amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy minden létező cuccunkkal letakarjam a pótágyat, mert arra gondoltam, aludhatnának kivételesen külön... Azért mindkét kutyán látszott a megkönnyebbülés, hogy nem kint az esőben kell tölteniük az éjszakát... (Persze, a királylányok esőben nem kempingeznek...)

Másnap is esett, de arra gondoltunk, nem adjuk meg magunkat, akkor is élvezni fogjuk a nyaralást. Elindultunk hát túrázni a Gleiwizerhüttéhez, ami 2157 m magasan helyezkedik el Fusch fölött. Szerencsére vittünk magunkkal a kutyáknak canicross felszerelést, mert elég nehéz terep volt, ráadásul Csuti képes lett volna többször lebuckázni a hegyoldalról, így derékhoz rögzítve, rugalmas pórázon tették meg az utat. Még az eső sem zavart minket és a Decathlonos esőkabát nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat.

Utolsó nap szintén zuhogó esőre ébredtünk. A teraszon ülve megittünk 1 (2-3) kávét és megterveztük az aznapi útvonalat. Úgy döntöttünk, befizetünk a Hochalpenstrasse panorámaútvonalra, ha már itt vagyunk... Szomorúak voltunk, hogy el kellett jönnünk a szállásról és mert tudtuk, hogy éjjel már utazunk majd haza... De ez az utolsó nap kárpótolt minket mindenért.

Mindenféle időjárással találkoztunk ezen a túrán, a legmagasabb pont, ahol jártunk, az Edelweiss-Spitze volt 2571 m magasan (-3 fok nyáron, yeee). Volt eső, térdig érő hó, majd napsütés és hatalmas szél. Az egész napot eltöltöttük itt és a szemünk így se tudott mindent befogadni. Meg sem próbálom leírni az élményt, mert úgyse sikerülne... Mindent elmondott számomra az, hogy ránéztem a kiskutyák arcára és láttam, ők sem tudják feldolgozni ezeket az élményeket. Futottunk a hóesésben, megmásztunk egy hegyet a térdig érő hóban, mormotákat „kergettünk” egy hatalmas tó partján, sütkéreztünk egy sziklateraszon és lemásztunk együtt a gleccserekhez a Kaiser Franz Josef Höhe-n 2369 m magasságban.

De beszéljenek helyettem a képek:

Életünk legcsodásabb nyaralása volt ez és még boldogabbá tett az a tudat, hogy a kutyáimat, akik a családom tagjai és életem részei, magammal vihettem. Olyan Ausztriát ismerhettem meg, ahol az emberek kedvesek, toleránsak és segítőkészek. Kutyabarát hozzáállásban is van még hova fejlődnünk... Csodálatos volt, hogy természetesnek vehettem, hogy velem alszanak, bejöhetnek velem az étterembe és még van is hozzájuk egy-két jó szava a dolgozóknak. Pláne: nem zavarnak senkit!

És külön köszönet, hogy nem diszkriminálták – ahogy itthon oly sokszor – a hátrányos helyzetű jólnevelt pitbull kutyámat... :D

- Evelin -