Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.
Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?
Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.
Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én. Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.
Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb.
Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő…
Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.
Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D
Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.
Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.
Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!
- Evelin -
Utoljára kommentelt bejegyzések