Shae a pitbull

„Ez sosem a kutyáról szól, hanem rólunk. Mindig a gazdiról szól. Rajtunk múlik, hogy megteremtsük a megfelelő környezetet és körülményeket az állat számára, hogy önmaga lehessen.”

Vége van. Itt állok a metróra várva és kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Valahogy az elmúlt 3 hónapban egyszer se tudtam elmondani, hogy mit érzek. Hogy mi van bennem… Pedig annyira szeretek beszélni. Megmagyarázni mindent, kiadni magamból… és csak hallgattam, tapasztaltam, figyeltem a többieket, a technikákat, mindent. A „boszorkánykonyhát”, igaz? Mert nem voltak szavak…

Csuti indított el ezen az úton és a közel 2 éves kálváriánk. Bár már közel sem agresszív, de a puli-vére kikacsintgat belőle és néha még kibuggyan a le nem vezetett feszültség, a bunkóskodás. Igen, lassan, de biztosan kutya lesz belőle, ami nagyrészt nem nekem köszönhető. Rá kellett jönnöm, hogy a földre teperés vagy a sírva ordibálós „Csutiakurv@anyádat!” nem használ. Kellett hozzá egy türelmes, magabiztos ember, aki képes ezt a fekete bárányfelhőt megzabolázni és engem nyugalomra inteni. Aki mindig mellettem áll. Aztán jött a bunkó, gyökérkefe, ágybapisilős, „ki ha én nem” pitbull, aki felforgatta az életünket. Erről már írtam sokat… És most ez a „nevelhetetlen kockafej” mutatta meg nekem a másfajta kutyás életre való lehetőséget. És ti: sok nagyszerű ember.

Közel 3 éve szedegetem össze azokat a darabokat magamból, amiket elvesztettem. Amiket hagytam, hogy mások így-úgy elvegyenek belőlem. Az önbizalmam, a személyiségem, a lelkem… Lassan nem tudtam dönteni még abban sem segítség nélkül, hogy kék vagy zöld pólót vegyek fel. Mindenben megkérdőjeleztem a saját döntésemet, féltem attól, hogy van saját véleményem. Mert évekig rossz volt minden, ami én magam vagyok.

És most itt vagyok, várom a metrót. És biztosan tudom, hogy nincs vége. Visszakaptam az önbizalmam, a hitem, az erőm. Egy kutyától, aki segített nekem fejlődni és tőletek, akik mindig csak biztattatok és elhalmoztatok annyi pozitív dologgal ezalatt a 3 hónap alatt, amennyit az elmúlt 3 évben összesen nem kaptam. Tudom, sokszor mufurckodtam, nem reagáltam a tanácsokra – legalábbis kívülről így nézhetett ki – és leginkább csöndben megfigyeltem. De mindent megfogadtam és mindenért hálás vagyok.

- Köszönöm, hogy azt érezhettem, jó helyen vagyok!

- Köszönöm, hogy nem sajnáltatok tőlünk semmi tudást és mindent át akartatok adni nekünk! :)

- Köszönöm, hogy végig jó kedvvel és vidáman töltöttétek velünk az időtöket, nem kevés energiát fektetve abba, hogy minél többet kaphassunk tőletek!

- Köszönöm a kötélpályát és azt, hogy ezáltal megtapasztalhattam, hogy Shae egy ilyen helyzetben is bízik bennem.

- Köszönöm, hogy végig EMBEREK voltatok! És azt is, hogy sokszor mondtátok, ti is mennyit tanultok tőlünk. Meg hogy ügyesek vagyunk… :D

- Köszönöm, hogy mindenki stílusából elleshettem és eltehettem valami nagyon hasznosat!

- Köszönöm, hogy végig csapatként tudtunk működni!

- Köszönöm, hogy sokszor elviseltétek az idétlen kutyám agymenését! (főleg Fanta és Honey :D )

- Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen egy igazi munkakutyával dolgozni. Alig várom, hogy megtaláljam a nekem megfelelő és hozzám illő munkavonalú kutyát, akit már sokkal tudatosabban fogok majd nevelni. (Nyugi Anya, ez még jó pár év. Egyelőre nincs több kutya… :D )

- Köszönöm, hogy Shaevel egyre szorosabb lehet a kapcsolatunk!

- Köszönöm azt a felemelő érzést, amikor elmondtátok, hogy a gyakorlás tulajdonképpen a vizsga volt! Hogy hihetetlen pozitív élményt köthettem egy vizsgához, életemben először, stressz nélkül, boldogan, higgadtan teljesíthettem, elvárások és idegeskedés nélkül. Köszönöm, hogy büszke lehettem magamra!

Köszönöm a BOLDOG KUTYÁZÁST!

Itt vagyok és várom a metrót… És rá kell jönnöm, hogy nincsen másfajta élet, semmi sem lett jobb. Én lettem másabb, jobb, több általatok. És a kutyáim által. Kiképző lettem? Sosem leszek az… Mindig tanulok, megfigyelek és megoldást keresek. Remélem egyre gyakrabban és egyre jobban. Hogy átadhassam ezt a boldogságot és kiegyensúlyozottságot másnak is. Azért, hogy a kutyázás midenkinek örömteli legyen. Ahogy én éreztem magam veletek. Ugye nincs vége?

-Evelin-

Fotó: Dalia Szandra

Az előbb még a finom, meleg, puha vackomban feküdtem és sok-sok finomságról álmodtam. És arról, hogy épp kergetem azt a macskát. Azt a nagyot, amelyikkel mindig nézzük egymást az üvegajtón keresztül. Már majdnem elkaptam… amikor Anyika jött és elkezdett vakargatni meg beszélni hozzám. Nem tudom, hogy a Kétlábúak miképpen tudják eltalálni, hogy mi a legrosszabb pillanat a felkelésre… Semmi kedvem nem volt hozzá, mert nagyon kifáradtam a délutáni futizásunkban – bár megint többet foglalkoztál a labdámmal, mint velem, pedig tudod, hogy azt nem szeretem.

Ráadásul ma nagyon sok méltánytalanság ért, ami cseppet sem illik királylányságomhoz! Képzeld el, reggel egy lila bundába öltözött néni direkt nekünk jött, amikor hárman sétáltunk Csutival meg Anyikával. Pedig mi szépen sétiztünk és Anyika szerint betartottuk a “gyalogoskreszt”, mégis a nagyszájú néni méltatlankodott Anyikával.

Aztán délután már nagyon unatkoztam, pizzát se kaptam – pedig akkorát rendeltek a Kétlábúak, hogy a bácsi nem tudott vele kiszállni a mozgó dobozból – ezt Anyikáék liftnek hívják, de annak szerintem semmi értelme. Ezután elhiheted, mennyire örültem, amikor Anyika azt mondta, hogy indulunk “zeuszozni”. Bár sejthettem volna, hogy újabb meglepetés fog érni, mert Anyika rám húzta a kabátot, amit karácsonyra kaptam. És amikor kiléptem az ajtón: hidegzuhany – szó szerint. Pedig tudod, hogy mennyire utálom az esőt - királylányok mégsem sétálhatnak esőben. Úgyhogy az első adandó alkalommal – ez nagyjából 2 lépés után lehetett – bebújtam egy tető alá és így próbáltam Anyika tudtára adni, hogy biztosan nem megyek tovább, azonnal vigyen vissza a vackomba. Aztán gügyögött ott össze-vissza, azt hitte, azzal majd meg tud győzni. Végülis elindultam, de csak azért, mert megláttalak a sarkon: és akkor rájöttem, hogy még mindig az a ronda, idegesítő rózsaszín förmedvény van rajtam, amit ők ruhának neveznek, de én azt is utálom. Micsoda megaláztatás! Ráadásul biztos voltam benne, hogy ki fogsz nevetni, ha így meglátsz. Úgyhogy addig dörgöltem magam a falhoz, amíg sikerült levennem. Mégsem mutatkozhatok ebben a virágos marhaságban, irtó ciki lenne…

A futiban újabb megaláztatással kellett szembesülnöm: Anyika a fejemhez vágta a rondaidegesítőijesztőenzörgő palackot, mert megugattam egy kutyust. Pedig te is tudod Zeusz, hogy én sose bántok senkit, most se akartam… Csak odamentem és köszöntem, hogy “szia! ki vagy te? bejössz játszani?”, de ő csak állt ott és egy idő után nagyon csúnyán morogni és ugatni kezdett rám. Pedig aztán én tényleg nem ingereltem, nem is mondtam neki semmi csúnyát. De azért gondoltam ezután csak megmondom neki, hogy itt így nem lehet viselkedni. Anyika rám kiabált, de én nagyon hangosan ugattam és nem hallottam, tényleg… És akkor repült az a bizonyos… Én meg odamentem puncsolni Anyikának, meg mondtam is neki, hogy nem én kezdtem. Ő mégis megszidott engem, de az a másik haver… Neki annyit se mondott a Kétlábúja, hogy ejnye. Hát igazságos ez Zeusz? Ha engem bántanak, nekem akkor se szabad visszaszólni? Hiszen Anyika is megmondta reggel a lila kabátos néninek, hogyan kell közlekedni. Akkor nekem miért nem szabad? Ezután egy kicsit elszomorodtam, de nem sokáig, mert Anyika hamar visszaengedett játszani veled. Van is a lábikómon egy újabb seb, nagyon vagány. Tudod, gyűjtöm őket. De a tieid sokkal menőbbek. 

Aztán jött az a kis róka, emlékszel? Baba volt még és nagyon aranyos, egyáltalán nem zavart, hogy bejött hozzánk. De akkor már nagyon fázott a kis tappancsom, meg cuppogott alattunk a sár és csúszkáltunk is – tudtam, hogy ennek megint fürdés lesz a vége. Úgyhogy félreérthetetlenül jeleztem Anyikának, hogy Őméltósága Shaepici menni készül, MOST! Elég hamar meg is értette, ezért nem haraptam meg az orrát és egy pici unszolás után be is ugrottam a kádba. Mosdás után elloptam Csuti kongját is, mert ő  sose játszik vele, nem tudja kivenni belőle a falatot se. Mindig odaadja nekem.

De ami a lényeg: ott tartottam, hogy már majdnem elkaptam azt a macskát. Anyika azért ébresztett föl, hogy írjak Neked levelet, mert te már írtál nekem kettőt. De hát én annyira lusti vagyok az ilyesmihez. A királylányok maguk szokták megírni az ilyen leveleket? Vagy külön személyzetük van erre? Lehet, hogy legközelebb csak diktálni fogok a vackomból, mert ez így nagyon megerőltető… Most megint itt fekszek, hozzányomom magam Apikához, aki már alszik és a holnapról álmodozom: rólad, a futizásról, a reggeliről… meg ahogy elkapom azt a macskát.

 Soksok pitbullpuszi, Shae