Shae a pitbull

Kedves Zeusz!

Szörnyen méltatlan napokon vagyok túl… Kint nagyon rossz idő van, csak a hideg meg a sár, ráadásul folyton esik az eső. Ma reggel sem tudtam nyugodtan, gond nélkül sétálni, mert zuhogott: az egész bundám csupa víz, a hasam sáros – de ezt csak Neked vallom be, mert ez főleg méltatlan egy királylányhoz – és az idegrendszerem borzasztó állapotban van. És ha már itt tartunk: mikor játszottunk utoljára egy hatalmasat? A Gazdid valami tanulásról beszél folyton, az én Anyikám pedig munkakóros lett, folyton abban a bizonyos színházban van, már 3 napja nem láttam rendesen. Persze, Apika sétizik velünk nagyon sokat, de leginkább szigorú… Folyton fegyelmez, nem enged be a konyhába kéregetni és még ebédnél is elzavar az asztaltól…

Anyika pedig valami kutyusról mesélt nekem, aki meghalt, mert a gazdija nem adott neki enni és nem is pihe-puha ágyban altatta, hanem valami fagyos ketrecben. És nem is játszott vele, nem tanította semmi viccesre, amiért mi finom falatokat szoktunk kapni… El tudod te képzelni ezt Zeusz? Hogy vannak olyan kétlábúak, akik nem adnak enni a kis bundás barátaiknak? Bár néha Anyika is borzasztó kevés husit ad nekem, a sajtot pedig legtöbbször eldugja a szobában és arra vár, hogy megkeressem… Szóval nagyon rossz dolgom van nekem is, de azért talán nem fogok meghalni. Teljesen ledöbbentem ezen, mert a futiban minden gazdi nagyon jól tartja a négylábúját, néha még nekünk is jut tőlük egy-egy falat, bár Anyika nem szereti, ha etetnek – csak a Te Gazdidtól nem bánja. Ráadásul a földről sem ehetek fel akármit, pedig olyan finomságokat lehet felszippantani. Úgy látszik, annak a szegény kutyusnak – Anyika azt mondta, hogy ő is vizsla, mint Te, csak ő mintás volt – még a desszertes dobozt sem sikerült feltúrnia. Bár azt nekem sem szabad elvileg, mindig rám kiabálnak, ha hallják, hogy csapódik a teteje, de nem tehetek róla… Azt még nem tudtam kidolgozni, hogy hangtalan legyen… És Anyikáék szemetesnek hívják, nem desszertes doboznak, pedig annak nincs semmi értelme.

Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy gazdi nem viszi el sétálni a kutyusát? Hát mi már nem is tudnánk élni napi 3-4 séta nélkül, pláne ha ez közös őrültködést is jelent. Állítólag a vizsláknak sokat kell mozogni, Anyika azt mondta. Mondjuk tény, hogy nagyon gyorsan futsz, de azért a legnagyobb szenvedélyed még mindig a labda. Jajj Zeusz, vajon labdázott ez a kutyus valaha…?

Anyika nagyon szomorú. Hallottam, hogy azon gondolkodik, milyen lehetett az a kutyus: biztos kedves volt, pusziosztós, rohangálós, szófogadó és gyönyörű. Amíg minden bordája ki nem látszott az éhezés miatt. Amíg el nem tűnt a szeméből a remény. Amíg el nem hagyta a szívét a szeretet a szívtelen gazdija iránt. Ilyeneket mond Anyika, de ezeket nem igazán értem… Főleg mert az én bundim gyönyörű és hihetetlen izmos, kecses testtel rendelkezem. A szemem akár egy párducé, és igen, szeretem a husit, a brokkolit, a zellert, a répát, a cukkinit, a mandarint, az almát, igazából mindent szeretek amit meg lehet enni. De elmondjak egy titkot? Én adtam volna még a husimból is annak a kutyusnak, hogy ne maradjon éhes. Anyikának is elmondtam ezt, ő meg csak simogatta a buksim és vizes volt a szeme – kicsit le is nyalogattam róla, finom volt az íze, sós… Azt mondta, hogy sokkal kedvesebb és okosabb vagyok, mint az a szívtelen, aki hagyta meghalni azt a kis Ártatlant. (Mondjuk én ezt eddig is tudtam, nyilván csodálatos vagyok.)

És – ne legyél féltékeny – de játszottam volna vele: hogy felderüljön a kis pofija. Hogy ne egy szűk ketrecben üljön naphosszat, hanem száguldozzon, ugráljon, ugasson. Megrángattam volna a fülét. Talán még azt is megengedtem volna neki, hogy megszagolgassa a Csutit.

De tudod, hogy miért sajnálom a legjobban a Kishavert? Hogy a kemény, hideg ketrecben kellett lennie egyedül… Nem élet az ilyen! Én imádom befúrni magam Anyika és Apika közé, amikor lefekszenek: kis gömböcben helyezkedem el közöttük, mert természetesen mindkettejükhöz hozzá akarok bújni. Ha elmennek a munkának nevezett förmedvényhez, akkor is oda fekszem és szagolgatom a párnájukat vagy bebújok a takaró alá. Úgy szoktam várni őket… Mit érezhetett az az Aranyos, hogy neki ott egyedül kell örökre elaludnia, se takaró, se meleg, se Gazdi… Akármilyen szívtelen kétlábú jutott neki, azért szerette őt, ugye Zeusz? Várta őt. Biztos vagyok benne. És nem mentek érte…

Miért tartanak az ilyen szívtelen kétlábúak ilyen csodálatos kisállatot, mint amilyenek mi vagyunk? Igen, megillet minket a királyi bánásmód, a sok finomság. Viszont én is adok ám cserébe sok puszit, figyelmet, hűséget, szeretetet. Még Csuti is, pedig mindig úgy csinál, mintha ő lenne itthon a főnök, de én látom ám… Látom, hogy néz Apikára és Anyikára: imádattal, szerelemmel… Meg is szoktuk őket védeni a fura emberektől, meg a rossz kutyusoknak is meg szoktuk mondani, hogy ők a mi Gazdijaink, nem lehet őket bántani… És még akkor is szeretjük őket, ha munkakórosak, ha sokáig egyedül hagynak, ha nem adnak a vacsorájukból, vagy ha leszidnak minket egy-egy rosszaság miatt… Én még akkor is szeretem Anyikát, ha hozzám vágja a csúnyaijesztőzörgőspalackot, amikor macskászok – pedig az komoly elfoglaltság, nem szeretem, ha közben megzavarnak…

Azt mondta Apika, hogy a Csuti sittes volt: először kifosztogatta az utcán a desszetes dobozokat, ami a helyi menő kutyáké volt, ezért valószínűleg azok megtépázták a fülét… Aztán bevitték a sittre, ahonnan Anyika megmentette… Engem meg Csúnyagonoszemberek arra akartak kényszeríteni, hogy bántsak más pitbull kutyusokat – pedig én borzasztó kedves királylány vagyok. Csak néha megmondom a magamét, úgy a miheztartás végett, de hogy én valakit megharapjak… (Mondjuk egyszer Anyika ujját megharaptam játék közben, de az is az ő hibája volt, rosszul tartotta a kötelemet.) Mivel nem tudtak erre rávenni, kidobtak az utcára… Azért, hogy úgy járjak mint ez a Mintásvizsla… De kedves emberek hazavittek, kaptam husit is, meg ágyban alhattam és nemsokára jött Anyi és Api. És hazahoztak engem.

Hallottam, hogy Anyika a múltkor azt mondta, bár minden elhagyott kutyust hazahozhatna – de szerintem kicsit szűkösen lennénk… Meg Csuti egyáltalán nem örülne neki szerintem… Én igazából nem bánnám, ha lenne még pár tesóm itthon, Csutitól se irigylek semmit, még a husit se.

De van valami, ami egyszerűen nem megy ki a fejemből… Zeusz, ugye te is örülsz, hogy nem jártam úgy, mint ez a Kishaver? Hogy a Csúnyagonoszemberek miatt, akik kiraktak engem az utcára, nem haltam meg… Pedig még pinduri babakutya voltam. De a legboldogabb azért vagyok, mert olyan kétlábúak mentettek meg, mint Anyi és Api… Akik akkor sem zártak egy szűk, hideg ketrecbe, amikor rossz voltam és megettem a fotelt meg a kanapét…

Izgalommal várom a holnapi futizásunkat, és sok pitbullpuszit küldök:

• Shae –

Ui. Hozz husit! :D

Kedves Zeusz!

Mitagadás, a tegnapi futizásunk nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna… Pedig egész vasárnap arra vártam, hogy őrültködhessünk! De Anyika egész napos pihenést rendelt el, mert Apika elkapott valami nyavalyát – persze azért a reggeli sétink után arra volt ereje, hogy valami másik kutyussal foglalkozzon, akitől én rettentően félek ám –, úgyhogy fetrengtünk az ágyban, sok finomat ettünk és simiztettük a pocakunkat. Legalábbis a puli. Én meg rettentően unatkoztam.

Aztán tegnap reggel borzasztó dolog történt: letörtem a körmöm, de úgy nagyon. Félig fent volt még, félig meg elhajlott és én borzasztóan sajnáltam magam miatta. Meg azért iszonyúan fájt is. De mivel hazafelé tudtam macskászni, Apika azt mondta, hogy biztos nem is fáj annyira… De én nagyon kötelességtudó királylány vagyok, cicakergetési teendőimet nem hanyagolhatom el még akkor sem, ha ilyen súlyos sérüléseket szerzek. Aztán otthon Anyika még indulás előtt – mindig azt mondja, hogy valami színházba kell mennie, ami pofátlanság, mert ő egész nap csak szórakozik, mi meg itthon unatkozunk – nyomott rá valami barna izét, meg be is kötötte. Én nem bántottam, pedig a Csuti folyton mondta, hogy ne hagyjam magam meg szedjem le, mert minden rendes kutya úgy csinálja. De én szót fogadok Anyikának.

Annál is inkább, mert mikor hazajött a szórakozásból – ő munkának hívja, pfff – azt mondta, hogy megyünk futizni, meg, hogy keljek fel, mert Te már tutira itt vársz a sarkon. Nagy nehezen rávettem magam, kicsúsztam a vackomból és rohantam Hozzád le az utcára. Bár amikor rám ugrottál és bekaptad a fejem, eljátszottam, hogy mennyire fáj a mancsom – azt akartam, hogy sajnálj egy kicsit – de Te rögtön futkározni akartál, meg a labdámról kérdezősködtél. Eléggé megsértve éreztem magam, hiszen jár nekem a királynői bánásmód. De ahogy lekerült rólam a póráz, megfeledkeztem a dologról. Nagyon jókat bunyóztunk, előkerült a labda is – mert nagyon okos vagy és tudod, ha odaülsz Anyika elé és magyarázol neki, rögtön odaadja – aztán jött Sunny és már hárman kergetőztünk. 

Idáig minden szép és jó lett volna, de jött az a Nagyfehér kamasz, - messziről azt hittem rá, hogy az Ősellenség, de szerencsére nem -  aki nem volt túl jólnevelt és nem értett abból sem, ha rászóltam, hogy így itt nem lehet játszani. Persze Anyika megint mindig engem hívott ki a játékból és leszidott, hogy ne magyarázzak már, pedig ők is látták, hogy az a debella végighúzta Sunnyt az egész futin – aki azért valljuk be, pehelysúlyú birkózó. Szegény a végén már a gazdija mögé bújt és reménykedett benne, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Én meg ugye Bodyguard vagyok és nem hagyhatom szó nélkül, ha bántják a kisebbet. Viszont ez a Nagyfehér nem értett a szép szóból. Ezek után nem tudtam mitévő legyek, mert ugye tettlegességhez soha nem folyamodom, az nem lenne eléggé előkelő – mint amilyen én vagyok. Viszont amikor azt hitte, hogy ugyanúgy játszhat Veled, mint én – azért be kell látni ez képtelenség lenne - , teljesen ledöbbentem. Anyika is borzasztó dühös volt és amikor látta, hogy már te is csattogtatsz és egyáltalán nem helyesled a viselkedését, egyetértettek abban a Gazdiddal, hogy induljunk haza. Én nagyon szomorú voltam, mert amellett hogy fájt a mancsom – bár remélem észrevetted, hogy ez a játékban egyáltalán nem akadályozott engem – nem mozoghattam le magam. Azért amikor elbúcsúztunk a sarkon, spuriztam hazafelé, mert nagyon fázott a fenekem meg Csuti is hiányzott már és tudtam azt is, hogy finom lesz a vacsora. Anyika pedig otthon eresztette ki a gőzt – nem értem, ő mért nem a futiban csinálta, nekem mindig azt mondja, hogy ott kell tombolni – és ezt Apikának végig kellett hallgatnia: hogy milyen felelőtlen gazdik vannak és hogy az ilyennek még palotapincsi se való, nemhogy akita… De olyan szavakat is mondtak még, hogy dominancia, nevelés, kontroll, felelősség… Bevallom Neked őszintén, én ebből egy szót se értettem, meg nem is nagyon érdekelt, mert előtte megkaptam a simit meg a vacsorámat. Aztán Anyika azt mondta, hogy többet nem játszhatok ezzel a kutyussal, de én egyáltalán nem bánom. Van nekem nagyon sok haverom: legfőképp te, meg a Feketegömböc és a Pici, a Kisröfögi és a Félősbull, a két Fehér Szépség, az Ugatósmacsó, a Pöttyösmacsó – mondjuk az ő tesójától tartok kicsit – , az Óriásugribugri vagy a Bundáslabdamán. Igazából olyan sok van, hogy meg kellett kérdezzem Apikát, de most több neki sem jutott eszébe. :) 

Nem tudom, mit csinálhatsz most, de az biztos, hogy megfeledkeztél rólam… Ma nem értél rá játszani, ráadásul a napokban nem nekem írtál levelet, hanem Csutinak - ország-világ szeme láttára. Nagyon örülök, hogy jóban akarsz lenni a tesómmal, de azért az mégsem járja, hogy rólam megfeledkezel… Tudnod kell, hogy erről még bizonyítékom is van, nem takargatom a dolgot.

Ezt meg kell magyaráznod a legközelebbi futizásunkkor és ami a legfontosabb, ki is kell engesztelned, ahogy előkelőségem megkívánja. De most megyek, borzasztó finom szalámit kell kibányásznom a kongomból, valamint sürgős mancsnyalogatási teendőim is vannak, ami a körmömet illeti…

 Soksoksok pitbullpuszi

- Shae -

Az előbb még a finom, meleg, puha vackomban feküdtem és sok-sok finomságról álmodtam. És arról, hogy épp kergetem azt a macskát. Azt a nagyot, amelyikkel mindig nézzük egymást az üvegajtón keresztül. Már majdnem elkaptam… amikor Anyika jött és elkezdett vakargatni meg beszélni hozzám. Nem tudom, hogy a Kétlábúak miképpen tudják eltalálni, hogy mi a legrosszabb pillanat a felkelésre… Semmi kedvem nem volt hozzá, mert nagyon kifáradtam a délutáni futizásunkban – bár megint többet foglalkoztál a labdámmal, mint velem, pedig tudod, hogy azt nem szeretem.

Ráadásul ma nagyon sok méltánytalanság ért, ami cseppet sem illik királylányságomhoz! Képzeld el, reggel egy lila bundába öltözött néni direkt nekünk jött, amikor hárman sétáltunk Csutival meg Anyikával. Pedig mi szépen sétiztünk és Anyika szerint betartottuk a “gyalogoskreszt”, mégis a nagyszájú néni méltatlankodott Anyikával.

Aztán délután már nagyon unatkoztam, pizzát se kaptam – pedig akkorát rendeltek a Kétlábúak, hogy a bácsi nem tudott vele kiszállni a mozgó dobozból – ezt Anyikáék liftnek hívják, de annak szerintem semmi értelme. Ezután elhiheted, mennyire örültem, amikor Anyika azt mondta, hogy indulunk “zeuszozni”. Bár sejthettem volna, hogy újabb meglepetés fog érni, mert Anyika rám húzta a kabátot, amit karácsonyra kaptam. És amikor kiléptem az ajtón: hidegzuhany – szó szerint. Pedig tudod, hogy mennyire utálom az esőt - királylányok mégsem sétálhatnak esőben. Úgyhogy az első adandó alkalommal – ez nagyjából 2 lépés után lehetett – bebújtam egy tető alá és így próbáltam Anyika tudtára adni, hogy biztosan nem megyek tovább, azonnal vigyen vissza a vackomba. Aztán gügyögött ott össze-vissza, azt hitte, azzal majd meg tud győzni. Végülis elindultam, de csak azért, mert megláttalak a sarkon: és akkor rájöttem, hogy még mindig az a ronda, idegesítő rózsaszín förmedvény van rajtam, amit ők ruhának neveznek, de én azt is utálom. Micsoda megaláztatás! Ráadásul biztos voltam benne, hogy ki fogsz nevetni, ha így meglátsz. Úgyhogy addig dörgöltem magam a falhoz, amíg sikerült levennem. Mégsem mutatkozhatok ebben a virágos marhaságban, irtó ciki lenne…

A futiban újabb megaláztatással kellett szembesülnöm: Anyika a fejemhez vágta a rondaidegesítőijesztőenzörgő palackot, mert megugattam egy kutyust. Pedig te is tudod Zeusz, hogy én sose bántok senkit, most se akartam… Csak odamentem és köszöntem, hogy “szia! ki vagy te? bejössz játszani?”, de ő csak állt ott és egy idő után nagyon csúnyán morogni és ugatni kezdett rám. Pedig aztán én tényleg nem ingereltem, nem is mondtam neki semmi csúnyát. De azért gondoltam ezután csak megmondom neki, hogy itt így nem lehet viselkedni. Anyika rám kiabált, de én nagyon hangosan ugattam és nem hallottam, tényleg… És akkor repült az a bizonyos… Én meg odamentem puncsolni Anyikának, meg mondtam is neki, hogy nem én kezdtem. Ő mégis megszidott engem, de az a másik haver… Neki annyit se mondott a Kétlábúja, hogy ejnye. Hát igazságos ez Zeusz? Ha engem bántanak, nekem akkor se szabad visszaszólni? Hiszen Anyika is megmondta reggel a lila kabátos néninek, hogyan kell közlekedni. Akkor nekem miért nem szabad? Ezután egy kicsit elszomorodtam, de nem sokáig, mert Anyika hamar visszaengedett játszani veled. Van is a lábikómon egy újabb seb, nagyon vagány. Tudod, gyűjtöm őket. De a tieid sokkal menőbbek. 

Aztán jött az a kis róka, emlékszel? Baba volt még és nagyon aranyos, egyáltalán nem zavart, hogy bejött hozzánk. De akkor már nagyon fázott a kis tappancsom, meg cuppogott alattunk a sár és csúszkáltunk is – tudtam, hogy ennek megint fürdés lesz a vége. Úgyhogy félreérthetetlenül jeleztem Anyikának, hogy Őméltósága Shaepici menni készül, MOST! Elég hamar meg is értette, ezért nem haraptam meg az orrát és egy pici unszolás után be is ugrottam a kádba. Mosdás után elloptam Csuti kongját is, mert ő  sose játszik vele, nem tudja kivenni belőle a falatot se. Mindig odaadja nekem.

De ami a lényeg: ott tartottam, hogy már majdnem elkaptam azt a macskát. Anyika azért ébresztett föl, hogy írjak Neked levelet, mert te már írtál nekem kettőt. De hát én annyira lusti vagyok az ilyesmihez. A királylányok maguk szokták megírni az ilyen leveleket? Vagy külön személyzetük van erre? Lehet, hogy legközelebb csak diktálni fogok a vackomból, mert ez így nagyon megerőltető… Most megint itt fekszek, hozzányomom magam Apikához, aki már alszik és a holnapról álmodozom: rólad, a futizásról, a reggeliről… meg ahogy elkapom azt a macskát.

 Soksok pitbullpuszi, Shae

Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?

Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.

Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én.  Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.

Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb. 

Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és  Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő… 

Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.

Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D

Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.

Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.

Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!

 - Evelin -