Kedves Zeusz!
Szörnyen méltatlan napokon vagyok túl… Kint nagyon rossz idő van, csak a hideg meg a sár, ráadásul folyton esik az eső. Ma reggel sem tudtam nyugodtan, gond nélkül sétálni, mert zuhogott: az egész bundám csupa víz, a hasam sáros – de ezt csak Neked vallom be, mert ez főleg méltatlan egy királylányhoz – és az idegrendszerem borzasztó állapotban van. És ha már itt tartunk: mikor játszottunk utoljára egy hatalmasat? A Gazdid valami tanulásról beszél folyton, az én Anyikám pedig munkakóros lett, folyton abban a bizonyos színházban van, már 3 napja nem láttam rendesen. Persze, Apika sétizik velünk nagyon sokat, de leginkább szigorú… Folyton fegyelmez, nem enged be a konyhába kéregetni és még ebédnél is elzavar az asztaltól…
Anyika pedig valami kutyusról mesélt nekem, aki meghalt, mert a gazdija nem adott neki enni és nem is pihe-puha ágyban altatta, hanem valami fagyos ketrecben. És nem is játszott vele, nem tanította semmi viccesre, amiért mi finom falatokat szoktunk kapni… El tudod te képzelni ezt Zeusz? Hogy vannak olyan kétlábúak, akik nem adnak enni a kis bundás barátaiknak? Bár néha Anyika is borzasztó kevés husit ad nekem, a sajtot pedig legtöbbször eldugja a szobában és arra vár, hogy megkeressem… Szóval nagyon rossz dolgom van nekem is, de azért talán nem fogok meghalni. Teljesen ledöbbentem ezen, mert a futiban minden gazdi nagyon jól tartja a négylábúját, néha még nekünk is jut tőlük egy-egy falat, bár Anyika nem szereti, ha etetnek – csak a Te Gazdidtól nem bánja. Ráadásul a földről sem ehetek fel akármit, pedig olyan finomságokat lehet felszippantani. Úgy látszik, annak a szegény kutyusnak – Anyika azt mondta, hogy ő is vizsla, mint Te, csak ő mintás volt – még a desszertes dobozt sem sikerült feltúrnia. Bár azt nekem sem szabad elvileg, mindig rám kiabálnak, ha hallják, hogy csapódik a teteje, de nem tehetek róla… Azt még nem tudtam kidolgozni, hogy hangtalan legyen… És Anyikáék szemetesnek hívják, nem desszertes doboznak, pedig annak nincs semmi értelme.
Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy gazdi nem viszi el sétálni a kutyusát? Hát mi már nem is tudnánk élni napi 3-4 séta nélkül, pláne ha ez közös őrültködést is jelent. Állítólag a vizsláknak sokat kell mozogni, Anyika azt mondta. Mondjuk tény, hogy nagyon gyorsan futsz, de azért a legnagyobb szenvedélyed még mindig a labda. Jajj Zeusz, vajon labdázott ez a kutyus valaha…?
Anyika nagyon szomorú. Hallottam, hogy azon gondolkodik, milyen lehetett az a kutyus: biztos kedves volt, pusziosztós, rohangálós, szófogadó és gyönyörű. Amíg minden bordája ki nem látszott az éhezés miatt. Amíg el nem tűnt a szeméből a remény. Amíg el nem hagyta a szívét a szeretet a szívtelen gazdija iránt. Ilyeneket mond Anyika, de ezeket nem igazán értem… Főleg mert az én bundim gyönyörű és hihetetlen izmos, kecses testtel rendelkezem. A szemem akár egy párducé, és igen, szeretem a husit, a brokkolit, a zellert, a répát, a cukkinit, a mandarint, az almát, igazából mindent szeretek amit meg lehet enni. De elmondjak egy titkot? Én adtam volna még a husimból is annak a kutyusnak, hogy ne maradjon éhes. Anyikának is elmondtam ezt, ő meg csak simogatta a buksim és vizes volt a szeme – kicsit le is nyalogattam róla, finom volt az íze, sós… Azt mondta, hogy sokkal kedvesebb és okosabb vagyok, mint az a szívtelen, aki hagyta meghalni azt a kis Ártatlant. (Mondjuk én ezt eddig is tudtam, nyilván csodálatos vagyok.)
És – ne legyél féltékeny – de játszottam volna vele: hogy felderüljön a kis pofija. Hogy ne egy szűk ketrecben üljön naphosszat, hanem száguldozzon, ugráljon, ugasson. Megrángattam volna a fülét. Talán még azt is megengedtem volna neki, hogy megszagolgassa a Csutit.
De tudod, hogy miért sajnálom a legjobban a Kishavert? Hogy a kemény, hideg ketrecben kellett lennie egyedül… Nem élet az ilyen! Én imádom befúrni magam Anyika és Apika közé, amikor lefekszenek: kis gömböcben helyezkedem el közöttük, mert természetesen mindkettejükhöz hozzá akarok bújni. Ha elmennek a munkának nevezett förmedvényhez, akkor is oda fekszem és szagolgatom a párnájukat vagy bebújok a takaró alá. Úgy szoktam várni őket… Mit érezhetett az az Aranyos, hogy neki ott egyedül kell örökre elaludnia, se takaró, se meleg, se Gazdi… Akármilyen szívtelen kétlábú jutott neki, azért szerette őt, ugye Zeusz? Várta őt. Biztos vagyok benne. És nem mentek érte…
Miért tartanak az ilyen szívtelen kétlábúak ilyen csodálatos kisállatot, mint amilyenek mi vagyunk? Igen, megillet minket a királyi bánásmód, a sok finomság. Viszont én is adok ám cserébe sok puszit, figyelmet, hűséget, szeretetet. Még Csuti is, pedig mindig úgy csinál, mintha ő lenne itthon a főnök, de én látom ám… Látom, hogy néz Apikára és Anyikára: imádattal, szerelemmel… Meg is szoktuk őket védeni a fura emberektől, meg a rossz kutyusoknak is meg szoktuk mondani, hogy ők a mi Gazdijaink, nem lehet őket bántani… És még akkor is szeretjük őket, ha munkakórosak, ha sokáig egyedül hagynak, ha nem adnak a vacsorájukból, vagy ha leszidnak minket egy-egy rosszaság miatt… Én még akkor is szeretem Anyikát, ha hozzám vágja a csúnyaijesztőzörgőspalackot, amikor macskászok – pedig az komoly elfoglaltság, nem szeretem, ha közben megzavarnak…
Azt mondta Apika, hogy a Csuti sittes volt: először kifosztogatta az utcán a desszetes dobozokat, ami a helyi menő kutyáké volt, ezért valószínűleg azok megtépázták a fülét… Aztán bevitték a sittre, ahonnan Anyika megmentette… Engem meg Csúnyagonoszemberek arra akartak kényszeríteni, hogy bántsak más pitbull kutyusokat – pedig én borzasztó kedves királylány vagyok. Csak néha megmondom a magamét, úgy a miheztartás végett, de hogy én valakit megharapjak… (Mondjuk egyszer Anyika ujját megharaptam játék közben, de az is az ő hibája volt, rosszul tartotta a kötelemet.) Mivel nem tudtak erre rávenni, kidobtak az utcára… Azért, hogy úgy járjak mint ez a Mintásvizsla… De kedves emberek hazavittek, kaptam husit is, meg ágyban alhattam és nemsokára jött Anyi és Api. És hazahoztak engem.
Hallottam, hogy Anyika a múltkor azt mondta, bár minden elhagyott kutyust hazahozhatna – de szerintem kicsit szűkösen lennénk… Meg Csuti egyáltalán nem örülne neki szerintem… Én igazából nem bánnám, ha lenne még pár tesóm itthon, Csutitól se irigylek semmit, még a husit se.
De van valami, ami egyszerűen nem megy ki a fejemből… Zeusz, ugye te is örülsz, hogy nem jártam úgy, mint ez a Kishaver? Hogy a Csúnyagonoszemberek miatt, akik kiraktak engem az utcára, nem haltam meg… Pedig még pinduri babakutya voltam. De a legboldogabb azért vagyok, mert olyan kétlábúak mentettek meg, mint Anyi és Api… Akik akkor sem zártak egy szűk, hideg ketrecbe, amikor rossz voltam és megettem a fotelt meg a kanapét…
Izgalommal várom a holnapi futizásunkat, és sok pitbullpuszit küldök:
- Shae –
Ui. Hozz husit! :D
Utoljára kommentelt bejegyzések