Shae a pitbull

... avagy 10 dolog, amiért hálát adhatok nekik a 2016-os évben!

Nagyon könnyen össze tudtam szedni ezeket a dolgokat. Azt is mondhatnám, hogy szortírozni volt csak igazán nehéz...

1. Futás-fogyás

Még egy évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni, hogy vezessem le a pitbull fölös energiáit. Az lehetetlen, hogy játszik, bandázik, tanul, sétál és még mindig a fejemen pörög. Gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal – úgyis fölszaladt rám jó pár (sok!!!) kiló – és elkezdek futni. Akkor még azt se tudtam, mi az a canicross. Nem volt egyszerű menet, mindkettőnknek hozzá kellett szokni, rá kellett érezni az ízére, megtalálni a szépségeit. Azóta imádjuk, én leadtam a fölösleget, felhagytam a Mekizéssel és újra beleférek a gimis nadrágomba. Menő.

2. Kutyakiképző lettem (?)

Ez a mondat mindenhogy hazugság, mert még a saját kutyáimmal is csak kísérletezek és nem jutottam tovább annál, hogy próbálok 1-1 tanáccsal segíteni annak, aki kéri… De legalább már kéretlenül nem teszem. :D

Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy van róla papírom. Amit még nem volt időm átvenni… :D Annyira tipikus.

Viszont 3 hónapig egy csodás csapat tagja lehettem. Nagyon hiányzik és fáj a szívem, hogy a munkahelye(i)m miatt nincs idő most rá. Egy darabig. De örülök is, mert Shaevel nagyon szoros lett a kapcsolatunk, kiegyensúlyozottak a sétáink és amikor csak lehet, gyakorolunk. Ilyenkor bepörög és teljesen bepitbullosodik. Ez a Boldogság. :)

Fotó: Dalia Szandra

3. Nyárból a télbe.

Ez nem egészen a kutyáimnak köszönhető, mert sajnos a pénzt nem koldulták össze rá, de soha nem mentem volna az Alpokba (nyáron a térdig érő hóban túrázni, hát normális vagyok?), ha ők nincsenek. Mindenképp velük akartunk nyaralni, márpedig úszni nem szeretnek, minek cipeljem őket a tengerhez? Ráadásul én is utálom a tömeget… Maradtak a mormoták, a vízesések, a hideg, az eső meg a kempingezés.

Életem leggyönyörűbb, legtartalmasabb nyaralása volt és csodás volt látni, hogy mekkora élményt adhatok (akinek nincs kutyája, az tuti hülyének néz, pedig nagyon is így van) ennek a két exhajléktalan huligánnak…

4. Forgatni csudijó

Már többször forgattam életemben, de mindig az maradt meg bennem, hogy hideg van, órákig nyaggatnak, éhes vagyok és egyáltalán utálom, ha az arcomba dugnak egy kamerát és azt mondják, viselkedjek természetesen (szakmai ártalom?). És tessék… Csutival nyáron forgattunk egy örökbefogadásra buzdító kisfilmet – teljesen jótékony alapon, néhány velőscsontért és virsliért, a Klauzál téri piacon található hentes támogatásával (láthatóak a kisfilmben) – és csodásan éreztük magunkat. Mindössze 2 napról volt szó, de végig elkényeztették a sztárt (Csutit, természetesen, én csak a szolgálója vagyok), voltunk múzeumban, léghajózni, kávézni és visszatértünk az Illatos útra, ahol minden elkezdődött. Gyönyörű kisfilm lett és akárhányszor megnézem, megmelengeti a szívemet. És ha egyetlen kutya befogadásához is hozzájárulhattunk vele… mindennél többet ér.

Werkfotó: Vizslafotózás

5. Gyerekek? Jaajjj deeee…

Mindenki, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok kifejezetten gyerekpárti. Na jó, a kis Levit innen a lépcsőházból kedvelem, mert hihetetlen jófej kiskölyök. De ennyi…

Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz: Csuti sztárságának második állomásaként a Születésnapi Pagony Fesztiválon jártunk, beszélgettünk a gyerekekkel a felelős állattartásról és a kutyakommunikáció alapjairól. Bár a piciket jobban érdekelte Csuti: egyszerre simogatták, nyomogatták, ráfeküdtek, nyúzták, ahol érték. Nem, nem kínozták, Csuti imádja ezt! Haza se akart jönni. Olyan nyugodt volt, a szülők meg folyamatosan kérdezgettek a terápiás kutyák képzéséről. Én győztem magyarázkodni, hogy ő nem terápiás kutya, csak imádja a gyerekeket meg a simit. Minden mennyiségben.

És hoppá… közel kellett mennem a gyerekekhez, beszélgetnem velük és rá kellett ébrednem, nem volt olyan rossz… Egy lépéssel közelebb vagyunk a saját gyerek vállalásához. Majd egyszer… Sokára. :D

6. Lánykérés és jegyesfotók

Természetesen jelen voltak akkor is, amikor az a bizonyos tökéletes fiú feltette a nagy kérdést… Így is tervezte, ez mindkettőnknek nagyon fontos. A barátai heccelték is vele, hogy ha ott lesznek a kutyák, tuti széttrollkodják valahogy: háttérben k@kilás, gyűrű lenyelés és társai… Persze nem így lett: tökéletes volt, mögöttünk a naplemente az Alpok hegyeivel.

A jegyesfotóinkat sem tudtuk nélkülük elképzelni és amikor nyertünk egy páratlan páros fotózást, mindjárt le is egyeztettük, hogy visszük őket is. Nekünk így lettek tökéletesek a képek.

Most pedig szorgosan készíthetem fel őket a jövő évi fontos feladatra. Csak el ne hagyják a gyűrűket… :)

Fotó: Török Anna

7. Egy tripanofóbiás tetoválása

Amióta az eszemet tudom, rettenetesen félek az injekciótól, a tűktől és hasonlóktól… És ez nem vicc. Egyetlen injekciózásra sem emlékszem, mert annyira beparázok, hogy kiesnek a dolgok. Csak utólag mesélik el, hogy az életemért szoktam könyörögni: „kérem neee” ésatöbbi.

Évek óta akartam tetoválást, de mindig lemondtam róla a félelmem miatt. Idén viszont eldöntöttem, hogy belevágok. 3 éve terveztem és gondolkodtam, mi legyen a minta. Mindenképp azt akartam, hogy a kiskutyáim rajtam legyenek, örökké velem… Megálmodtam, Kata megcsinálta és imádom. Nem ez az utolsó tetkóm…

De vérvételre akkor sem megyek. Nincs vita!

8. Best Buddies

Bár ez nem kifejezetten a 2016-os évhez köthető, azért valamilyen formában mégis. Shae néha feszegeti az introvertáltságom határait és sikerrel jár. Neki – és persze Zeusznak – köszönhetek egy olyan barátságot, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Na jó, nem nyáladzok, mert az ilyen érzelemkinyilvánításokban nem vagyok túl jó. Mondhatni bénán érzem magam tőle. Inkább beteszek néhány képet… :)

9. Nyugodtság. Határozottság. Magabiztosság.

Igen, ezeket akkor is felsorolom majd, ha arról írok, miben kell még fejlődnöm. ( Nyugi, ez csak poén. Azt a posztot kihagyom.) De elindultam az úton. Sok munkánk van benne és jócskán hozzátesz a nyugalmamhoz az is, hogy van egy 99,9%-osan behívható kutyám. Meg egy jó pórázom Csutinak… :D

Sokat változtam az elmúlt években. De mégis azt érzem, 2016-ban a legtöbbet. Lett egy állandó munkahelyem, vannak előadásaim is, jövőre férjhez megyek és a kutyáim velem együtt alakulnak, fejlődnek. Több, mint tökéletes!

10. Merry Xmas

Mivel a nagy Ő-t elszólította a kötelesség, idén történt meg velem először, hogy egyedül töltöttem a Szentestét, a Karácsonyt és egyedül töltöm majd a Szilvesztert is. De nem magányosan… :) Csuti fekszik a kiságyában, Shae is itt szuszog mellettem és várjuk a jövő évet, a január 2-át, amikor Ő hazaér. Nem maradtam magamra, nem volt szomorú a Karácsonyom. Sokaknak hálás vagyok: az ajándékokért, a törődésért, a szeretetért, a meghívásokért és telefonhívásokért. De legjobban nekik, hogy nem hagyták, hogy magányos legyen az ünnep.

- Evelin -

 Minden évben irigyen figyeltem azokat a kutyás ismerőseimet, akik kutyabarát helyekre mennek nyaralni… (kezdjük ott, hogy nyaralni se volt pénzünk eddig, nemhogy kutyabarát meg hasonlók…) Idén viszont végre mi is – nem kis szervezkedés, idegeskedés és hirtelen felindulás árán – megszerveztük a közös, kutyás nyaralásunkat.

Az első dolgunk volt, hogy útba ejtettük a Decathlont és ott hagytuk a fél fizetésünket (amíg Apika bevásárolt, én szórakoztattam a kocsiban a pitbullt, Csuti addig az ülés alatt sziesztázott).

Augusztus 8-án, amíg mindenki a tengerpartra utazott és a hasát sütette, mi útnak indultunk hajnalban, 3 kávé elfogyasztása után az osztrák Alpokba…  Szlovénián keresztül vitt az utunk, egészen Ausztria szívébe, a világ számomra leggyönyörűbb tájaira… Mondhatnám, hogy egyszerű volt az út és hamar odaértünk, de nem akarok hazudni… :D  Kb. 10 óra út, 3 pitbull-hányás, 5 pihenő lábnyújtóztatás után érkeztünk meg Fusch-ba, ahol a Lampenhäusl kempingben szálltunk meg.

Már akkor hihetetlen kedvesen fogadtak, amikor odaértünk: egy kedves osztrák bácsi – akivel kézzel-lábbal mutogatva sikerült megértetnünk magunkat – rögtön segített, hova állíthatjuk a sátrunkat, megszeretgette a piciket, megdicsérte Shae „Pitbullkopf-ját” és még akkor sem borult ki, amikor Csuti el akarta harapni a torkát, mert a sátrunk mellett gereblyével elegyengetett egy adag földet, hogy ne ragadjunk bele a sárba (nála a hajléktalan- és sittes évek nem múltak el nyomtalanul)…

Miután otthonosan berendezkedtünk, felfedeztük a környéket: a falu olyan gondozott és tiszta, hogy olyat még életemben nem láttam, ráadásul egy kis kristálytiszta vízű patak folyik rajta végig, amit Csuti rögtön le is tesztelt. Rengeteg túrázóval, nyaralóval találkoztunk, a kempingben is több kutyás volt rajtunk kívül. A környék miatt kicsit izgultunk, hiszen a tehenek és lovak nagyjából mindenhol szabadon mászkálnak, figyelmeztető táblákat is úton-útfélen talál az ember. A mi kutyáink meg – na jó, csak Csuti – nyilván hepciáskodnak még a tehenekkel is…

Az első éjszakánk a kempingben nagyon nyugodtan telt. A kutyák kellőképpen elfáradtak, a vendégek mind csendesek és kulturáltak voltak, nem háborgatott minket senki. Másnap reggel az osztrák bácsi megint jött és kedvesen érdeklődött, minden rendben van-e, megszeretgette a kutyákat és ment tovább a dolgára. Mi főztünk egy finom kávét és azon tanakodtunk, mit csináljunk, ha esősre fordul az idő .

Nyilván 1-2 órára rá már zuhogott, amit a pitbull elég nehezen visel, hiszen királylány, mi pedig nem akartunk így túrázni, úgyhogy átkocsikáztunk Zell am See-be, megnéztük a várost és a tavat. Csuti rögtön úgy gondolta, hogy még nem eléggé ázott meg, ezért beugrott a tóba is... Persze csak tesztelte a vízminőséget... Shae addig eszeveszetten üldözte szerencsétlen galambokat (csak pórázon, nem vagyunk állatkínzók, természetesen), de csak csadros nők és kisgyerekek futottak előlünk, akik valószínűleg el nem tudták képzelni, hogy mi ezekkel a kis szörnyetegekkel egy ágyban alszunk és még nyaralni is elhoztuk őket.

Sajnos az eső nem akart elállni, mi pedig kicsit elkeseredtünk, amikor estére gyakorlatilag kiürült a kemping és majdnem vízben állt a sátrunk… Az autóban ültünk, bőrig ázva és nem annyira vonzott minket a gondolat, hogy a hideg-nyirkos sátorban töltsük az éjszakát. De azt mondtuk, akkor se megyünk haza, ha már idáig eljöttünk... A kempinghez egy étterem (szintén kutyabarát...) és egy hotel is tartozott, mi pedig végül arra jutottunk, hogy kiveszünk egy szobát. Kicsit izgultam, hogy mit szólnak a két ázott-koszos kutyánkhoz, de ugyanolyan kedvesen fogadtak minket, ahogy a kempingben. A szoba gyönyörű volt, saját fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, ami nagyobb, mint az egész albérletünk. Shae nyilván rögtön befoglalta a franciaágyat – kiadós fürdés után, természetesen – amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy minden létező cuccunkkal letakarjam a pótágyat, mert arra gondoltam, aludhatnának kivételesen külön... Azért mindkét kutyán látszott a megkönnyebbülés, hogy nem kint az esőben kell tölteniük az éjszakát... (Persze, a királylányok esőben nem kempingeznek...)

Másnap is esett, de arra gondoltunk, nem adjuk meg magunkat, akkor is élvezni fogjuk a nyaralást. Elindultunk hát túrázni a Gleiwizerhüttéhez, ami 2157 m magasan helyezkedik el Fusch fölött. Szerencsére vittünk magunkkal a kutyáknak canicross felszerelést, mert elég nehéz terep volt, ráadásul Csuti képes lett volna többször lebuckázni a hegyoldalról, így derékhoz rögzítve, rugalmas pórázon tették meg az utat. Még az eső sem zavart minket és a Decathlonos esőkabát nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat.

Utolsó nap szintén zuhogó esőre ébredtünk. A teraszon ülve megittünk 1 (2-3) kávét és megterveztük az aznapi útvonalat. Úgy döntöttünk, befizetünk a Hochalpenstrasse panorámaútvonalra, ha már itt vagyunk... Szomorúak voltunk, hogy el kellett jönnünk a szállásról és mert tudtuk, hogy éjjel már utazunk majd haza... De ez az utolsó nap kárpótolt minket mindenért.

Mindenféle időjárással találkoztunk ezen a túrán, a legmagasabb pont, ahol jártunk, az Edelweiss-Spitze volt 2571 m magasan (-3 fok nyáron, yeee). Volt eső, térdig érő hó, majd napsütés és hatalmas szél. Az egész napot eltöltöttük itt és a szemünk így se tudott mindent befogadni. Meg sem próbálom leírni az élményt, mert úgyse sikerülne... Mindent elmondott számomra az, hogy ránéztem a kiskutyák arcára és láttam, ők sem tudják feldolgozni ezeket az élményeket. Futottunk a hóesésben, megmásztunk egy hegyet a térdig érő hóban, mormotákat „kergettünk” egy hatalmas tó partján, sütkéreztünk egy sziklateraszon és lemásztunk együtt a gleccserekhez a Kaiser Franz Josef Höhe-n 2369 m magasságban.

De beszéljenek helyettem a képek:

Életünk legcsodásabb nyaralása volt ez és még boldogabbá tett az a tudat, hogy a kutyáimat, akik a családom tagjai és életem részei, magammal vihettem. Olyan Ausztriát ismerhettem meg, ahol az emberek kedvesek, toleránsak és segítőkészek. Kutyabarát hozzáállásban is van még hova fejlődnünk... Csodálatos volt, hogy természetesnek vehettem, hogy velem alszanak, bejöhetnek velem az étterembe és még van is hozzájuk egy-két jó szava a dolgozóknak. Pláne: nem zavarnak senkit!

És külön köszönet, hogy nem diszkriminálták – ahogy itthon oly sokszor – a hátrányos helyzetű jólnevelt pitbull kutyámat... :D

- Evelin - 

Kedvez Zeusz!

 Az elmúlt napokban nagyon sok mókában volt részünk, úgyhogy most elnyúltam a kis vackomban – kivételesen Csuti is ide feküdt mellém 2 percre – és cukin szuszogok: ellenállhatatlan vagyok, mint mindig.

De térjünk a lényegre: szeretném megköszönni Neked és a Gazdidnak, hogy 2 napig kutyafuttatóvá alakítottátok az otthonotokat, hogy szórakoztassátok királyi fenségemet – és a Mackótestvért. Csodásan is éreztem magam, nem kellett a sárban cuppognom és azon aggódnom, hogy elázik a fényes bundácskám. Kaptam finom répát is, még a kongoddal is engedtél játszani, úgyhogy megyek máskor is…

Ugyanis amióta Anyika munkakóros lett, szörnyű napokon voltam túl: Csutival egyedül feküdtünk a lakásban és szomorkodtunk. Anyika azt hitte, hogy a reggeli és a délutáni sétával le tud kenyerezni, pedig egész nap velem kellene foglalkoznia. És a legrosszabb, hogy Apika napok óta haza se jött… Szerinted már nem is szeret minket, Zeusz? Anyika azt mondja, hogy turnézik – nem tudom ez mit jelent, biztos rossz dolgot, ha nem engedik haza onnan – és siet vissza, meg azt üzeni, hogy nagyon hiányzunk neki… Mondjuk engem nem érdekel, mert már nagylány vagyok és amíg Anyika itt van, nem kell egyedül aludnom – mondjuk éjjel lehetne kicsit melegebb a takaró alatt, tegnap is úgy oda kellett nyomakodnom hozzá, hogy meg ne fagyjak… De ha már itt tartunk, Csutitól se tudok ám pihenni: olyan mint egy pisis. Bárki jön végig a folyosón, kirohan, mert azt hiszi, hogy megjött az Api. Tiszta depressziós, sétizni se akar, pedig azt ő szereti a világon a legjobban. Ha nagyon rákattan csak megy és még a dolgát is elfelejti elvégezni. Nálatok se viselkedett valami illedelmesen: amíg mi annak rendje és módja szerint szétvertük a lakást, mindenhol bunyóztunk, kongoztunk és rohangáltunk, addig ő a konyhában vagy a bejáratnál feküdt tüntető jelleggel… Persze, ha a Gazdid vele foglalkozott, azonnal puncsolni kezdett, akkor meg főleg el volt ájulva, mikor megfésülgette a bundiját. Kiscsopis. Mondjuk most én is nagyon meg voltam elégedve a szerény személyemnek járó bánásmóddal, úgyhogy riszáltam is rendesen az izmos fenekem meg kiosztottam egy csomó puszit. Csak hogy lássátok, milyen elbűvölő vagyok. Nyilván.

Nagyon el is fáradtam, kimerítő két nap volt. De ma Anyika kivételesen nem ment be az általa színháznak nevezett szörnyűségbe, úgyhogy aludhattam sokáig. Teljesen kisimultam és boldogan ébredtem fel, de amint leértünk a törzshelyünkre, nagyon elszomorodtam: a futtatók cuppogtak a sártól, mindenhol futkároztak a miniatűr kétlábúak (na, őket elvileg nem szabad feldönteni) és még ráadásul az a Fehér Szörnyeteg is megjelent… Tudtam, hogy nagyon ki fogok kapni Anyikától, ha reagálok a csúfolódására, de nem bírtam magammal… Remélem te nem botránkoztál meg rajtam, de mindig azt ugatja az arcomba, hogy egy lúzer vagyok, mert láb mellett sétálok és szót fogadok a Kétlábúmnak… Ezt nagyon sokáig szó nélkül tűrtem és csak ugrabugráltam, hátha megérti, hogy nem vagyok vevő a bunyóra. De amikor azt a merészséget is elkövette, hogy megtámadta az én személyi Csutipulimat… azt már nem hagyhattam szó nélkül. És valljuk be, Anyika is nagyon felpaprikázza magát, amikor meglátja őket – nem írom le, hogy ő milyen szavakkal szokott élni vele kapcsolatban, mert a királylányok úgy nem beszélnek – ez pedig egy újabb ok, hogy a mancsomba vegyem az irányítást és elzavarjam azt a nagyképű szukát. Persze, ahogy gondoltam, Anyika rögtön elkezdte a "mitképzelsz?", a "befejezted?"  meg a "shaeazanyádat" monológokat felválva használni. Én úgy csináltam mint aki szégyenli magát, de közben azon gondolkodtam, hogy milyen igazságtalan velem... Én csak megvédtelek titeket ettől az "Agresszív Bulldózertől". 

De ő egyáltalán nem értékelte a fáradozásaimat. Azért a délutáni pórázmentes őrültködéssel egy kicsit ki tudott engesztelni. Meg mert hozott sajtot. Az nagyon finom volt. :) 

Utána viszont még kávézni is el kellett kísérnünk Anyikát és a Gazdidat, ami, ha őszinte akarok lenni, felháborító: olyan életképtelenek, hogy nélkülünk már egy kávét sem tudnak elfogyasztani? És ha ez még nem lenne elég... azt hiszik, hogy a betonon ülve hajlandó vagyok órákat várni, amíg ők végre észreveszik magukat. Hát nem. Meg is próbáltam Anyikát rávezetni arra, hogy induljunk el, de nem nagyon vette az adást, hiába harapdáltam meg a kezét. Most meg itt hisztizik, hogy kék-zöld foltos a karja... Hát, én szóltam.

Ami a lényeg: nagyon örülök, hogy ilyen sok időt tölthettünk együtt, és nagy izgalommal várom a legközelebbi őrültködéseinket! Ja... és legközelebb te gyere hozzánk vendégségbe!

Sok szeretetteljes, királylányos pitbullpuszi:

 - Shae -

Kedves Zeusz!

Szörnyen méltatlan napokon vagyok túl… Kint nagyon rossz idő van, csak a hideg meg a sár, ráadásul folyton esik az eső. Ma reggel sem tudtam nyugodtan, gond nélkül sétálni, mert zuhogott: az egész bundám csupa víz, a hasam sáros – de ezt csak Neked vallom be, mert ez főleg méltatlan egy királylányhoz – és az idegrendszerem borzasztó állapotban van. És ha már itt tartunk: mikor játszottunk utoljára egy hatalmasat? A Gazdid valami tanulásról beszél folyton, az én Anyikám pedig munkakóros lett, folyton abban a bizonyos színházban van, már 3 napja nem láttam rendesen. Persze, Apika sétizik velünk nagyon sokat, de leginkább szigorú… Folyton fegyelmez, nem enged be a konyhába kéregetni és még ebédnél is elzavar az asztaltól…

Anyika pedig valami kutyusról mesélt nekem, aki meghalt, mert a gazdija nem adott neki enni és nem is pihe-puha ágyban altatta, hanem valami fagyos ketrecben. És nem is játszott vele, nem tanította semmi viccesre, amiért mi finom falatokat szoktunk kapni… El tudod te képzelni ezt Zeusz? Hogy vannak olyan kétlábúak, akik nem adnak enni a kis bundás barátaiknak? Bár néha Anyika is borzasztó kevés husit ad nekem, a sajtot pedig legtöbbször eldugja a szobában és arra vár, hogy megkeressem… Szóval nagyon rossz dolgom van nekem is, de azért talán nem fogok meghalni. Teljesen ledöbbentem ezen, mert a futiban minden gazdi nagyon jól tartja a négylábúját, néha még nekünk is jut tőlük egy-egy falat, bár Anyika nem szereti, ha etetnek – csak a Te Gazdidtól nem bánja. Ráadásul a földről sem ehetek fel akármit, pedig olyan finomságokat lehet felszippantani. Úgy látszik, annak a szegény kutyusnak – Anyika azt mondta, hogy ő is vizsla, mint Te, csak ő mintás volt – még a desszertes dobozt sem sikerült feltúrnia. Bár azt nekem sem szabad elvileg, mindig rám kiabálnak, ha hallják, hogy csapódik a teteje, de nem tehetek róla… Azt még nem tudtam kidolgozni, hogy hangtalan legyen… És Anyikáék szemetesnek hívják, nem desszertes doboznak, pedig annak nincs semmi értelme.

Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy gazdi nem viszi el sétálni a kutyusát? Hát mi már nem is tudnánk élni napi 3-4 séta nélkül, pláne ha ez közös őrültködést is jelent. Állítólag a vizsláknak sokat kell mozogni, Anyika azt mondta. Mondjuk tény, hogy nagyon gyorsan futsz, de azért a legnagyobb szenvedélyed még mindig a labda. Jajj Zeusz, vajon labdázott ez a kutyus valaha…?

Anyika nagyon szomorú. Hallottam, hogy azon gondolkodik, milyen lehetett az a kutyus: biztos kedves volt, pusziosztós, rohangálós, szófogadó és gyönyörű. Amíg minden bordája ki nem látszott az éhezés miatt. Amíg el nem tűnt a szeméből a remény. Amíg el nem hagyta a szívét a szeretet a szívtelen gazdija iránt. Ilyeneket mond Anyika, de ezeket nem igazán értem… Főleg mert az én bundim gyönyörű és hihetetlen izmos, kecses testtel rendelkezem. A szemem akár egy párducé, és igen, szeretem a husit, a brokkolit, a zellert, a répát, a cukkinit, a mandarint, az almát, igazából mindent szeretek amit meg lehet enni. De elmondjak egy titkot? Én adtam volna még a husimból is annak a kutyusnak, hogy ne maradjon éhes. Anyikának is elmondtam ezt, ő meg csak simogatta a buksim és vizes volt a szeme – kicsit le is nyalogattam róla, finom volt az íze, sós… Azt mondta, hogy sokkal kedvesebb és okosabb vagyok, mint az a szívtelen, aki hagyta meghalni azt a kis Ártatlant. (Mondjuk én ezt eddig is tudtam, nyilván csodálatos vagyok.)

És – ne legyél féltékeny – de játszottam volna vele: hogy felderüljön a kis pofija. Hogy ne egy szűk ketrecben üljön naphosszat, hanem száguldozzon, ugráljon, ugasson. Megrángattam volna a fülét. Talán még azt is megengedtem volna neki, hogy megszagolgassa a Csutit.

De tudod, hogy miért sajnálom a legjobban a Kishavert? Hogy a kemény, hideg ketrecben kellett lennie egyedül… Nem élet az ilyen! Én imádom befúrni magam Anyika és Apika közé, amikor lefekszenek: kis gömböcben helyezkedem el közöttük, mert természetesen mindkettejükhöz hozzá akarok bújni. Ha elmennek a munkának nevezett förmedvényhez, akkor is oda fekszem és szagolgatom a párnájukat vagy bebújok a takaró alá. Úgy szoktam várni őket… Mit érezhetett az az Aranyos, hogy neki ott egyedül kell örökre elaludnia, se takaró, se meleg, se Gazdi… Akármilyen szívtelen kétlábú jutott neki, azért szerette őt, ugye Zeusz? Várta őt. Biztos vagyok benne. És nem mentek érte…

Miért tartanak az ilyen szívtelen kétlábúak ilyen csodálatos kisállatot, mint amilyenek mi vagyunk? Igen, megillet minket a királyi bánásmód, a sok finomság. Viszont én is adok ám cserébe sok puszit, figyelmet, hűséget, szeretetet. Még Csuti is, pedig mindig úgy csinál, mintha ő lenne itthon a főnök, de én látom ám… Látom, hogy néz Apikára és Anyikára: imádattal, szerelemmel… Meg is szoktuk őket védeni a fura emberektől, meg a rossz kutyusoknak is meg szoktuk mondani, hogy ők a mi Gazdijaink, nem lehet őket bántani… És még akkor is szeretjük őket, ha munkakórosak, ha sokáig egyedül hagynak, ha nem adnak a vacsorájukból, vagy ha leszidnak minket egy-egy rosszaság miatt… Én még akkor is szeretem Anyikát, ha hozzám vágja a csúnyaijesztőzörgőspalackot, amikor macskászok – pedig az komoly elfoglaltság, nem szeretem, ha közben megzavarnak…

Azt mondta Apika, hogy a Csuti sittes volt: először kifosztogatta az utcán a desszetes dobozokat, ami a helyi menő kutyáké volt, ezért valószínűleg azok megtépázták a fülét… Aztán bevitték a sittre, ahonnan Anyika megmentette… Engem meg Csúnyagonoszemberek arra akartak kényszeríteni, hogy bántsak más pitbull kutyusokat – pedig én borzasztó kedves királylány vagyok. Csak néha megmondom a magamét, úgy a miheztartás végett, de hogy én valakit megharapjak… (Mondjuk egyszer Anyika ujját megharaptam játék közben, de az is az ő hibája volt, rosszul tartotta a kötelemet.) Mivel nem tudtak erre rávenni, kidobtak az utcára… Azért, hogy úgy járjak mint ez a Mintásvizsla… De kedves emberek hazavittek, kaptam husit is, meg ágyban alhattam és nemsokára jött Anyi és Api. És hazahoztak engem.

Hallottam, hogy Anyika a múltkor azt mondta, bár minden elhagyott kutyust hazahozhatna – de szerintem kicsit szűkösen lennénk… Meg Csuti egyáltalán nem örülne neki szerintem… Én igazából nem bánnám, ha lenne még pár tesóm itthon, Csutitól se irigylek semmit, még a husit se.

De van valami, ami egyszerűen nem megy ki a fejemből… Zeusz, ugye te is örülsz, hogy nem jártam úgy, mint ez a Kishaver? Hogy a Csúnyagonoszemberek miatt, akik kiraktak engem az utcára, nem haltam meg… Pedig még pinduri babakutya voltam. De a legboldogabb azért vagyok, mert olyan kétlábúak mentettek meg, mint Anyi és Api… Akik akkor sem zártak egy szűk, hideg ketrecbe, amikor rossz voltam és megettem a fotelt meg a kanapét…

Izgalommal várom a holnapi futizásunkat, és sok pitbullpuszit küldök:

• Shae –

Ui. Hozz husit! :D

Kedves Zeusz!

Mitagadás, a tegnapi futizásunk nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna… Pedig egész vasárnap arra vártam, hogy őrültködhessünk! De Anyika egész napos pihenést rendelt el, mert Apika elkapott valami nyavalyát – persze azért a reggeli sétink után arra volt ereje, hogy valami másik kutyussal foglalkozzon, akitől én rettentően félek ám –, úgyhogy fetrengtünk az ágyban, sok finomat ettünk és simiztettük a pocakunkat. Legalábbis a puli. Én meg rettentően unatkoztam.

Aztán tegnap reggel borzasztó dolog történt: letörtem a körmöm, de úgy nagyon. Félig fent volt még, félig meg elhajlott és én borzasztóan sajnáltam magam miatta. Meg azért iszonyúan fájt is. De mivel hazafelé tudtam macskászni, Apika azt mondta, hogy biztos nem is fáj annyira… De én nagyon kötelességtudó királylány vagyok, cicakergetési teendőimet nem hanyagolhatom el még akkor sem, ha ilyen súlyos sérüléseket szerzek. Aztán otthon Anyika még indulás előtt – mindig azt mondja, hogy valami színházba kell mennie, ami pofátlanság, mert ő egész nap csak szórakozik, mi meg itthon unatkozunk – nyomott rá valami barna izét, meg be is kötötte. Én nem bántottam, pedig a Csuti folyton mondta, hogy ne hagyjam magam meg szedjem le, mert minden rendes kutya úgy csinálja. De én szót fogadok Anyikának.

Annál is inkább, mert mikor hazajött a szórakozásból – ő munkának hívja, pfff – azt mondta, hogy megyünk futizni, meg, hogy keljek fel, mert Te már tutira itt vársz a sarkon. Nagy nehezen rávettem magam, kicsúsztam a vackomból és rohantam Hozzád le az utcára. Bár amikor rám ugrottál és bekaptad a fejem, eljátszottam, hogy mennyire fáj a mancsom – azt akartam, hogy sajnálj egy kicsit – de Te rögtön futkározni akartál, meg a labdámról kérdezősködtél. Eléggé megsértve éreztem magam, hiszen jár nekem a királynői bánásmód. De ahogy lekerült rólam a póráz, megfeledkeztem a dologról. Nagyon jókat bunyóztunk, előkerült a labda is – mert nagyon okos vagy és tudod, ha odaülsz Anyika elé és magyarázol neki, rögtön odaadja – aztán jött Sunny és már hárman kergetőztünk. 

Idáig minden szép és jó lett volna, de jött az a Nagyfehér kamasz, - messziről azt hittem rá, hogy az Ősellenség, de szerencsére nem -  aki nem volt túl jólnevelt és nem értett abból sem, ha rászóltam, hogy így itt nem lehet játszani. Persze Anyika megint mindig engem hívott ki a játékból és leszidott, hogy ne magyarázzak már, pedig ők is látták, hogy az a debella végighúzta Sunnyt az egész futin – aki azért valljuk be, pehelysúlyú birkózó. Szegény a végén már a gazdija mögé bújt és reménykedett benne, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Én meg ugye Bodyguard vagyok és nem hagyhatom szó nélkül, ha bántják a kisebbet. Viszont ez a Nagyfehér nem értett a szép szóból. Ezek után nem tudtam mitévő legyek, mert ugye tettlegességhez soha nem folyamodom, az nem lenne eléggé előkelő – mint amilyen én vagyok. Viszont amikor azt hitte, hogy ugyanúgy játszhat Veled, mint én – azért be kell látni ez képtelenség lenne - , teljesen ledöbbentem. Anyika is borzasztó dühös volt és amikor látta, hogy már te is csattogtatsz és egyáltalán nem helyesled a viselkedését, egyetértettek abban a Gazdiddal, hogy induljunk haza. Én nagyon szomorú voltam, mert amellett hogy fájt a mancsom – bár remélem észrevetted, hogy ez a játékban egyáltalán nem akadályozott engem – nem mozoghattam le magam. Azért amikor elbúcsúztunk a sarkon, spuriztam hazafelé, mert nagyon fázott a fenekem meg Csuti is hiányzott már és tudtam azt is, hogy finom lesz a vacsora. Anyika pedig otthon eresztette ki a gőzt – nem értem, ő mért nem a futiban csinálta, nekem mindig azt mondja, hogy ott kell tombolni – és ezt Apikának végig kellett hallgatnia: hogy milyen felelőtlen gazdik vannak és hogy az ilyennek még palotapincsi se való, nemhogy akita… De olyan szavakat is mondtak még, hogy dominancia, nevelés, kontroll, felelősség… Bevallom Neked őszintén, én ebből egy szót se értettem, meg nem is nagyon érdekelt, mert előtte megkaptam a simit meg a vacsorámat. Aztán Anyika azt mondta, hogy többet nem játszhatok ezzel a kutyussal, de én egyáltalán nem bánom. Van nekem nagyon sok haverom: legfőképp te, meg a Feketegömböc és a Pici, a Kisröfögi és a Félősbull, a két Fehér Szépség, az Ugatósmacsó, a Pöttyösmacsó – mondjuk az ő tesójától tartok kicsit – , az Óriásugribugri vagy a Bundáslabdamán. Igazából olyan sok van, hogy meg kellett kérdezzem Apikát, de most több neki sem jutott eszébe. :) 

Nem tudom, mit csinálhatsz most, de az biztos, hogy megfeledkeztél rólam… Ma nem értél rá játszani, ráadásul a napokban nem nekem írtál levelet, hanem Csutinak - ország-világ szeme láttára. Nagyon örülök, hogy jóban akarsz lenni a tesómmal, de azért az mégsem járja, hogy rólam megfeledkezel… Tudnod kell, hogy erről még bizonyítékom is van, nem takargatom a dolgot.

Ezt meg kell magyaráznod a legközelebbi futizásunkkor és ami a legfontosabb, ki is kell engesztelned, ahogy előkelőségem megkívánja. De most megyek, borzasztó finom szalámit kell kibányásznom a kongomból, valamint sürgős mancsnyalogatási teendőim is vannak, ami a körmömet illeti…

 Soksoksok pitbullpuszi

- Shae -