Shae a pitbull

Hát sztem már eleve gáz, hogy a pitbullnak saját blogja van, nekem meg nincs… Pedig én vagyok a SZTÁR! Na mind1… De könyörgött, h írjam meg ezt, hátha valami érdekes is lesz ezen a felületen és még olvassa is valaki. Ahol tudok, ott segítek… 

Az egész úgy kezdődött, hogy a sitten voltam úgy 3 éve (Fővárosi Közterület-felügyelet Állategészségügyi Szolgálat- Illatos úti ebtelep), aztán a Vigyél Haza Alapítvány keresett nekem gazdit (Anycika azt mondta, h ezt írjam le…). Aztán a nyáron felhívták Anycikát, h lenne ez a filmforgatás: természetesen egész estés mozi, tök menő helyszíneken, mert ugye SZTÁR vagyok (nem tudom említettem-e már...)! Mivel hihetetlen jótékony kutya is vagyok, elvállaltam és vittem Anycikát, mert egy csaj mégiscsak jól áll az imidzsemnek (Shaet nem engedtem a forgatás közelébe. Szó se lehetett róla, h ott riszálja az izmos fenekét... Hát én voltam a lényeg!). 

Nem gondoltam, h ilyen méltatlan körülmények lesznek, arról nem volt szó… Első nap visszavittek a sittre és ott kellett megcsillogtatnom a tehetségemet… Nem volt egyszerű, de mint említettem SZTÁR vagyok, így minden körülményhez tudok alkalmazkodni. Megoldom, na...

Aztán bezártak a rácsok mögé – ENGEM – és azt kérték essek kétségbe és legyek nagyon szomorú, mint a többi szerencsétlen haver a telepen. Hát én tökéletesen alakítottam, ugráltam meg kiabáltam is, aztán szomorúan kidugtam a mancsomat és pózoltam. Meg el is bújtam a sarokban, h ne legyen már olyan könnyű dolguk a fiúknak a felvétellel. VÉÉÉÉÉletlenül sem azért alakítottam ilyen hitelesen, mert féltem, h Anycika otthagy… Tudom, h nem tud élni nélkülem -  egy BŐGŐMASINA. 

Aztán hoztak egy szórakoztató galamb-brigádot, csak nekem: mondjuk nem értem mért dugdosták az orrom alá, ha nem kaphattam el. Pancserek… 

Ezután végre méltóképp bántak velem, nyilván azért, mert tehetséges vagyok és gyönyörű. Elvittek a piacra, ahol a polgármester személyesen nekem engedélyezte a forgatást és miközben teljesen természetesen pózoltam és vonultam, mindenki csak engem bámult… Imádtak! Bár elég gáz, hogy a hentespult mögé nem mehettem be, hogy kedvemre válogassak… Hozzám vágtak pár virslit, meg velőscsontot, meg marhacsontot meg kolbászt, azt örüljek… na de hol a husi? Ennél azért sokkal cukibb vagyok! (Nagyszájú. Már kezdtem magam úgy érezni, mintha kifosztanánk a hentest – a szerk.) Ezután nyilván romkocsmába is mentünk, mert a menő arcok, mint én, oda járnak. Beszélgettem angol csávókkal, mert a nyelvtudás a mai világban teljesen természetes – ezért is örülhetne Anycika, h ilyen menő vagyok, szerzek neki társaságot. 

Aztán a Városligetbe is kivittek labdázni meg ejtőzni. Abban az különösen jó volt, h kaptam sípolós labdát. Köszi Vizslafotózás. Legalább valaki foglalkozott az igényeimmel... Anélkül nyilván nem vagyok hajlandó játszani. 

Másnap elvittek valami MÚZEUMba, ahova nekem szereztek külön belépési engedélyt, mert SZTÁR vagyok. Mindenféle állatok voltak ott és meg se mertek mozdulni, mikor megláttak… Anycika meg hisztizett h nem mehetek oda – pedig csak meg akartam nézni őket… Disznóság. Mondjuk hoztak nekem egy külön mammutcsontot, úgyh megbocsátottam egy kicsit. Meg jött egy fickó, aki kattintgatott és adott finomat, szóval… Nem volt annyira rossz ez a múzeumdolog. Csak Anycikát valaki elvihette volna addig a játszóházba vagy ilyesmi, h ki tudjak bontakozni. 

Elég disznóság az is, h miatta valami kávézást is útba kellett ejteni, mert h kutyabarát meg minden… de ott még a csokis kiflit se adták nekem, pedig beleharaptam, amikor nem figyeltek eléggé... okosan kellett viselkedni meg a FÖLDÖN ülni. Pedig én SZTÁR vagyok, mégse engedtek fel a kanapéra.

Aztán a végén elmentünk egy helyre ahol sok ember volt és megint kávézni kellett, de itt legalább kaptam pogácsát. Azt szeretem. Utána hőlégballonoztunk. Fogalmam sincs az mit jelent, én végig a galambbal voltam elfoglalva, azt hittem, végre odaadják... Aztán felfújtak valami nagy izét, ami hangos volt és azt mondták meg fogok ijedni – de hát én menő vagyok meg macsó meg SZTÁR úgyh nem ijedtem meg… Aztán rakosgattak be egy kosárba és volt ott egy kisember, akinek bongyori haja volt, mint az enyém, csak neki sárga… Az simogatott meg ölelgetett. Azt is nagyon szeretem, a simimimit. :)

Úgyh így állt össze az egész estét mozifilmem, ami nyilván RÓLAM szól, Én vagyok a LÉNYEG ésatöbbi… 

Jóóóó… Anycika azt mondja, h nem én vagyok a lényeg, hanem a sok árva kutyus, akik a sitten várják, h valaki hazavigye őket. Mivel nekem már van családom, Anyikám meg Apikám (jójójó, meg Shae is ott van persze), ezért engem már nem lehet választani, hiába vagyok csodálatos. Meg SZTÁR. De azért sok még a szomorú, sittes, hajléktalan, beteg haver, aki gazdira vár. Mondjuk az illatoson… Vagy a Vigyél Haza Alapítványnál. Úgyh FELELŐS leendő gazdik: INDULÁS ÖRÖKBEFOGADNI! 

Itt a filmem, imádjatok: 

Ja, és köszi: 

Vigyél Haza Alapítvány 

Óvári András 

42bites fiúk (Bálint és Armand) 

Vizslafotózás (Andi és Péter) 

Fővárosi Közterület-felügyelet Állategészségügyi Szolgálat /Ebrendészet/ dolgozók 

Budapest Ballon Klub 

telenor

…és sokan mások, akiket nem tudok mind felsorolni. 

Csók, Csuti a SZTÁR 

(Képek: Vizslafotózás, Óvári András)

 Minden évben irigyen figyeltem azokat a kutyás ismerőseimet, akik kutyabarát helyekre mennek nyaralni… (kezdjük ott, hogy nyaralni se volt pénzünk eddig, nemhogy kutyabarát meg hasonlók…) Idén viszont végre mi is – nem kis szervezkedés, idegeskedés és hirtelen felindulás árán – megszerveztük a közös, kutyás nyaralásunkat.

Az első dolgunk volt, hogy útba ejtettük a Decathlont és ott hagytuk a fél fizetésünket (amíg Apika bevásárolt, én szórakoztattam a kocsiban a pitbullt, Csuti addig az ülés alatt sziesztázott).

Augusztus 8-án, amíg mindenki a tengerpartra utazott és a hasát sütette, mi útnak indultunk hajnalban, 3 kávé elfogyasztása után az osztrák Alpokba…  Szlovénián keresztül vitt az utunk, egészen Ausztria szívébe, a világ számomra leggyönyörűbb tájaira… Mondhatnám, hogy egyszerű volt az út és hamar odaértünk, de nem akarok hazudni… :D  Kb. 10 óra út, 3 pitbull-hányás, 5 pihenő lábnyújtóztatás után érkeztünk meg Fusch-ba, ahol a Lampenhäusl kempingben szálltunk meg.

Már akkor hihetetlen kedvesen fogadtak, amikor odaértünk: egy kedves osztrák bácsi – akivel kézzel-lábbal mutogatva sikerült megértetnünk magunkat – rögtön segített, hova állíthatjuk a sátrunkat, megszeretgette a piciket, megdicsérte Shae „Pitbullkopf-ját” és még akkor sem borult ki, amikor Csuti el akarta harapni a torkát, mert a sátrunk mellett gereblyével elegyengetett egy adag földet, hogy ne ragadjunk bele a sárba (nála a hajléktalan- és sittes évek nem múltak el nyomtalanul)…

Miután otthonosan berendezkedtünk, felfedeztük a környéket: a falu olyan gondozott és tiszta, hogy olyat még életemben nem láttam, ráadásul egy kis kristálytiszta vízű patak folyik rajta végig, amit Csuti rögtön le is tesztelt. Rengeteg túrázóval, nyaralóval találkoztunk, a kempingben is több kutyás volt rajtunk kívül. A környék miatt kicsit izgultunk, hiszen a tehenek és lovak nagyjából mindenhol szabadon mászkálnak, figyelmeztető táblákat is úton-útfélen talál az ember. A mi kutyáink meg – na jó, csak Csuti – nyilván hepciáskodnak még a tehenekkel is…

Az első éjszakánk a kempingben nagyon nyugodtan telt. A kutyák kellőképpen elfáradtak, a vendégek mind csendesek és kulturáltak voltak, nem háborgatott minket senki. Másnap reggel az osztrák bácsi megint jött és kedvesen érdeklődött, minden rendben van-e, megszeretgette a kutyákat és ment tovább a dolgára. Mi főztünk egy finom kávét és azon tanakodtunk, mit csináljunk, ha esősre fordul az idő .

Nyilván 1-2 órára rá már zuhogott, amit a pitbull elég nehezen visel, hiszen királylány, mi pedig nem akartunk így túrázni, úgyhogy átkocsikáztunk Zell am See-be, megnéztük a várost és a tavat. Csuti rögtön úgy gondolta, hogy még nem eléggé ázott meg, ezért beugrott a tóba is... Persze csak tesztelte a vízminőséget... Shae addig eszeveszetten üldözte szerencsétlen galambokat (csak pórázon, nem vagyunk állatkínzók, természetesen), de csak csadros nők és kisgyerekek futottak előlünk, akik valószínűleg el nem tudták képzelni, hogy mi ezekkel a kis szörnyetegekkel egy ágyban alszunk és még nyaralni is elhoztuk őket.

Sajnos az eső nem akart elállni, mi pedig kicsit elkeseredtünk, amikor estére gyakorlatilag kiürült a kemping és majdnem vízben állt a sátrunk… Az autóban ültünk, bőrig ázva és nem annyira vonzott minket a gondolat, hogy a hideg-nyirkos sátorban töltsük az éjszakát. De azt mondtuk, akkor se megyünk haza, ha már idáig eljöttünk... A kempinghez egy étterem (szintén kutyabarát...) és egy hotel is tartozott, mi pedig végül arra jutottunk, hogy kiveszünk egy szobát. Kicsit izgultam, hogy mit szólnak a két ázott-koszos kutyánkhoz, de ugyanolyan kedvesen fogadtak minket, ahogy a kempingben. A szoba gyönyörű volt, saját fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, ami nagyobb, mint az egész albérletünk. Shae nyilván rögtön befoglalta a franciaágyat – kiadós fürdés után, természetesen – amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy minden létező cuccunkkal letakarjam a pótágyat, mert arra gondoltam, aludhatnának kivételesen külön... Azért mindkét kutyán látszott a megkönnyebbülés, hogy nem kint az esőben kell tölteniük az éjszakát... (Persze, a királylányok esőben nem kempingeznek...)

Másnap is esett, de arra gondoltunk, nem adjuk meg magunkat, akkor is élvezni fogjuk a nyaralást. Elindultunk hát túrázni a Gleiwizerhüttéhez, ami 2157 m magasan helyezkedik el Fusch fölött. Szerencsére vittünk magunkkal a kutyáknak canicross felszerelést, mert elég nehéz terep volt, ráadásul Csuti képes lett volna többször lebuckázni a hegyoldalról, így derékhoz rögzítve, rugalmas pórázon tették meg az utat. Még az eső sem zavart minket és a Decathlonos esőkabát nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat.

Utolsó nap szintén zuhogó esőre ébredtünk. A teraszon ülve megittünk 1 (2-3) kávét és megterveztük az aznapi útvonalat. Úgy döntöttünk, befizetünk a Hochalpenstrasse panorámaútvonalra, ha már itt vagyunk... Szomorúak voltunk, hogy el kellett jönnünk a szállásról és mert tudtuk, hogy éjjel már utazunk majd haza... De ez az utolsó nap kárpótolt minket mindenért.

Mindenféle időjárással találkoztunk ezen a túrán, a legmagasabb pont, ahol jártunk, az Edelweiss-Spitze volt 2571 m magasan (-3 fok nyáron, yeee). Volt eső, térdig érő hó, majd napsütés és hatalmas szél. Az egész napot eltöltöttük itt és a szemünk így se tudott mindent befogadni. Meg sem próbálom leírni az élményt, mert úgyse sikerülne... Mindent elmondott számomra az, hogy ránéztem a kiskutyák arcára és láttam, ők sem tudják feldolgozni ezeket az élményeket. Futottunk a hóesésben, megmásztunk egy hegyet a térdig érő hóban, mormotákat „kergettünk” egy hatalmas tó partján, sütkéreztünk egy sziklateraszon és lemásztunk együtt a gleccserekhez a Kaiser Franz Josef Höhe-n 2369 m magasságban.

De beszéljenek helyettem a képek:

Életünk legcsodásabb nyaralása volt ez és még boldogabbá tett az a tudat, hogy a kutyáimat, akik a családom tagjai és életem részei, magammal vihettem. Olyan Ausztriát ismerhettem meg, ahol az emberek kedvesek, toleránsak és segítőkészek. Kutyabarát hozzáállásban is van még hova fejlődnünk... Csodálatos volt, hogy természetesnek vehettem, hogy velem alszanak, bejöhetnek velem az étterembe és még van is hozzájuk egy-két jó szava a dolgozóknak. Pláne: nem zavarnak senkit!

És külön köszönet, hogy nem diszkriminálták – ahogy itthon oly sokszor – a hátrányos helyzetű jólnevelt pitbull kutyámat... :D

- Evelin -