„Ez sosem a kutyáról szól, hanem rólunk. Mindig a gazdiról szól. Rajtunk múlik, hogy megteremtsük a megfelelő környezetet és körülményeket az állat számára, hogy önmaga lehessen.”
Vége van. Itt állok a metróra várva és kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Valahogy az elmúlt 3 hónapban egyszer se tudtam elmondani, hogy mit érzek. Hogy mi van bennem… Pedig annyira szeretek beszélni. Megmagyarázni mindent, kiadni magamból… és csak hallgattam, tapasztaltam, figyeltem a többieket, a technikákat, mindent. A „boszorkánykonyhát”, igaz? Mert nem voltak szavak…
Csuti indított el ezen az úton és a közel 2 éves kálváriánk. Bár már közel sem agresszív, de a puli-vére kikacsintgat belőle és néha még kibuggyan a le nem vezetett feszültség, a bunkóskodás. Igen, lassan, de biztosan kutya lesz belőle, ami nagyrészt nem nekem köszönhető. Rá kellett jönnöm, hogy a földre teperés vagy a sírva ordibálós „Csutiakurv@anyádat!” nem használ. Kellett hozzá egy türelmes, magabiztos ember, aki képes ezt a fekete bárányfelhőt megzabolázni és engem nyugalomra inteni. Aki mindig mellettem áll. Aztán jött a bunkó, gyökérkefe, ágybapisilős, „ki ha én nem” pitbull, aki felforgatta az életünket. Erről már írtam sokat… És most ez a „nevelhetetlen kockafej” mutatta meg nekem a másfajta kutyás életre való lehetőséget. És ti: sok nagyszerű ember.
Közel 3 éve szedegetem össze azokat a darabokat magamból, amiket elvesztettem. Amiket hagytam, hogy mások így-úgy elvegyenek belőlem. Az önbizalmam, a személyiségem, a lelkem… Lassan nem tudtam dönteni még abban sem segítség nélkül, hogy kék vagy zöld pólót vegyek fel. Mindenben megkérdőjeleztem a saját döntésemet, féltem attól, hogy van saját véleményem. Mert évekig rossz volt minden, ami én magam vagyok.
És most itt vagyok, várom a metrót. És biztosan tudom, hogy nincs vége. Visszakaptam az önbizalmam, a hitem, az erőm. Egy kutyától, aki segített nekem fejlődni és tőletek, akik mindig csak biztattatok és elhalmoztatok annyi pozitív dologgal ezalatt a 3 hónap alatt, amennyit az elmúlt 3 évben összesen nem kaptam. Tudom, sokszor mufurckodtam, nem reagáltam a tanácsokra – legalábbis kívülről így nézhetett ki – és leginkább csöndben megfigyeltem. De mindent megfogadtam és mindenért hálás vagyok.
- Köszönöm, hogy azt érezhettem, jó helyen vagyok!
- Köszönöm, hogy nem sajnáltatok tőlünk semmi tudást és mindent át akartatok adni nekünk! :)
- Köszönöm, hogy végig jó kedvvel és vidáman töltöttétek velünk az időtöket, nem kevés energiát fektetve abba, hogy minél többet kaphassunk tőletek!
- Köszönöm a kötélpályát és azt, hogy ezáltal megtapasztalhattam, hogy Shae egy ilyen helyzetben is bízik bennem.
- Köszönöm, hogy végig EMBEREK voltatok! És azt is, hogy sokszor mondtátok, ti is mennyit tanultok tőlünk. Meg hogy ügyesek vagyunk… :D
- Köszönöm, hogy mindenki stílusából elleshettem és eltehettem valami nagyon hasznosat!
- Köszönöm, hogy végig csapatként tudtunk működni!
- Köszönöm, hogy sokszor elviseltétek az idétlen kutyám agymenését! (főleg Fanta és Honey :D )
- Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen egy igazi munkakutyával dolgozni. Alig várom, hogy megtaláljam a nekem megfelelő és hozzám illő munkavonalú kutyát, akit már sokkal tudatosabban fogok majd nevelni. (Nyugi Anya, ez még jó pár év. Egyelőre nincs több kutya… :D )
- Köszönöm, hogy Shaevel egyre szorosabb lehet a kapcsolatunk!
- Köszönöm azt a felemelő érzést, amikor elmondtátok, hogy a gyakorlás tulajdonképpen a vizsga volt! Hogy hihetetlen pozitív élményt köthettem egy vizsgához, életemben először, stressz nélkül, boldogan, higgadtan teljesíthettem, elvárások és idegeskedés nélkül. Köszönöm, hogy büszke lehettem magamra!
Köszönöm a BOLDOG KUTYÁZÁST!
Itt vagyok és várom a metrót… És rá kell jönnöm, hogy nincsen másfajta élet, semmi sem lett jobb. Én lettem másabb, jobb, több általatok. És a kutyáim által. Kiképző lettem? Sosem leszek az… Mindig tanulok, megfigyelek és megoldást keresek. Remélem egyre gyakrabban és egyre jobban. Hogy átadhassam ezt a boldogságot és kiegyensúlyozottságot másnak is. Azért, hogy a kutyázás midenkinek örömteli legyen. Ahogy én éreztem magam veletek. Ugye nincs vége?
-Evelin-
Fotó: Dalia Szandra
Utoljára kommentelt bejegyzések