Shae a pitbull

... avagy 10 dolog, amiért hálát adhatok nekik a 2016-os évben!

Nagyon könnyen össze tudtam szedni ezeket a dolgokat. Azt is mondhatnám, hogy szortírozni volt csak igazán nehéz...

1. Futás-fogyás

Még egy évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni, hogy vezessem le a pitbull fölös energiáit. Az lehetetlen, hogy játszik, bandázik, tanul, sétál és még mindig a fejemen pörög. Gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal – úgyis fölszaladt rám jó pár (sok!!!) kiló – és elkezdek futni. Akkor még azt se tudtam, mi az a canicross. Nem volt egyszerű menet, mindkettőnknek hozzá kellett szokni, rá kellett érezni az ízére, megtalálni a szépségeit. Azóta imádjuk, én leadtam a fölösleget, felhagytam a Mekizéssel és újra beleférek a gimis nadrágomba. Menő.

2. Kutyakiképző lettem (?)

Ez a mondat mindenhogy hazugság, mert még a saját kutyáimmal is csak kísérletezek és nem jutottam tovább annál, hogy próbálok 1-1 tanáccsal segíteni annak, aki kéri… De legalább már kéretlenül nem teszem. :D

Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy van róla papírom. Amit még nem volt időm átvenni… :D Annyira tipikus.

Viszont 3 hónapig egy csodás csapat tagja lehettem. Nagyon hiányzik és fáj a szívem, hogy a munkahelye(i)m miatt nincs idő most rá. Egy darabig. De örülök is, mert Shaevel nagyon szoros lett a kapcsolatunk, kiegyensúlyozottak a sétáink és amikor csak lehet, gyakorolunk. Ilyenkor bepörög és teljesen bepitbullosodik. Ez a Boldogság. :)

Fotó: Dalia Szandra

3. Nyárból a télbe.

Ez nem egészen a kutyáimnak köszönhető, mert sajnos a pénzt nem koldulták össze rá, de soha nem mentem volna az Alpokba (nyáron a térdig érő hóban túrázni, hát normális vagyok?), ha ők nincsenek. Mindenképp velük akartunk nyaralni, márpedig úszni nem szeretnek, minek cipeljem őket a tengerhez? Ráadásul én is utálom a tömeget… Maradtak a mormoták, a vízesések, a hideg, az eső meg a kempingezés.

Életem leggyönyörűbb, legtartalmasabb nyaralása volt és csodás volt látni, hogy mekkora élményt adhatok (akinek nincs kutyája, az tuti hülyének néz, pedig nagyon is így van) ennek a két exhajléktalan huligánnak…

4. Forgatni csudijó

Már többször forgattam életemben, de mindig az maradt meg bennem, hogy hideg van, órákig nyaggatnak, éhes vagyok és egyáltalán utálom, ha az arcomba dugnak egy kamerát és azt mondják, viselkedjek természetesen (szakmai ártalom?). És tessék… Csutival nyáron forgattunk egy örökbefogadásra buzdító kisfilmet – teljesen jótékony alapon, néhány velőscsontért és virsliért, a Klauzál téri piacon található hentes támogatásával (láthatóak a kisfilmben) – és csodásan éreztük magunkat. Mindössze 2 napról volt szó, de végig elkényeztették a sztárt (Csutit, természetesen, én csak a szolgálója vagyok), voltunk múzeumban, léghajózni, kávézni és visszatértünk az Illatos útra, ahol minden elkezdődött. Gyönyörű kisfilm lett és akárhányszor megnézem, megmelengeti a szívemet. És ha egyetlen kutya befogadásához is hozzájárulhattunk vele… mindennél többet ér.

Werkfotó: Vizslafotózás

5. Gyerekek? Jaajjj deeee…

Mindenki, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok kifejezetten gyerekpárti. Na jó, a kis Levit innen a lépcsőházból kedvelem, mert hihetetlen jófej kiskölyök. De ennyi…

Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz: Csuti sztárságának második állomásaként a Születésnapi Pagony Fesztiválon jártunk, beszélgettünk a gyerekekkel a felelős állattartásról és a kutyakommunikáció alapjairól. Bár a piciket jobban érdekelte Csuti: egyszerre simogatták, nyomogatták, ráfeküdtek, nyúzták, ahol érték. Nem, nem kínozták, Csuti imádja ezt! Haza se akart jönni. Olyan nyugodt volt, a szülők meg folyamatosan kérdezgettek a terápiás kutyák képzéséről. Én győztem magyarázkodni, hogy ő nem terápiás kutya, csak imádja a gyerekeket meg a simit. Minden mennyiségben.

És hoppá… közel kellett mennem a gyerekekhez, beszélgetnem velük és rá kellett ébrednem, nem volt olyan rossz… Egy lépéssel közelebb vagyunk a saját gyerek vállalásához. Majd egyszer… Sokára. :D

6. Lánykérés és jegyesfotók

Természetesen jelen voltak akkor is, amikor az a bizonyos tökéletes fiú feltette a nagy kérdést… Így is tervezte, ez mindkettőnknek nagyon fontos. A barátai heccelték is vele, hogy ha ott lesznek a kutyák, tuti széttrollkodják valahogy: háttérben k@kilás, gyűrű lenyelés és társai… Persze nem így lett: tökéletes volt, mögöttünk a naplemente az Alpok hegyeivel.

A jegyesfotóinkat sem tudtuk nélkülük elképzelni és amikor nyertünk egy páratlan páros fotózást, mindjárt le is egyeztettük, hogy visszük őket is. Nekünk így lettek tökéletesek a képek.

Most pedig szorgosan készíthetem fel őket a jövő évi fontos feladatra. Csak el ne hagyják a gyűrűket… :)

Fotó: Török Anna

7. Egy tripanofóbiás tetoválása

Amióta az eszemet tudom, rettenetesen félek az injekciótól, a tűktől és hasonlóktól… És ez nem vicc. Egyetlen injekciózásra sem emlékszem, mert annyira beparázok, hogy kiesnek a dolgok. Csak utólag mesélik el, hogy az életemért szoktam könyörögni: „kérem neee” ésatöbbi.

Évek óta akartam tetoválást, de mindig lemondtam róla a félelmem miatt. Idén viszont eldöntöttem, hogy belevágok. 3 éve terveztem és gondolkodtam, mi legyen a minta. Mindenképp azt akartam, hogy a kiskutyáim rajtam legyenek, örökké velem… Megálmodtam, Kata megcsinálta és imádom. Nem ez az utolsó tetkóm…

De vérvételre akkor sem megyek. Nincs vita!

8. Best Buddies

Bár ez nem kifejezetten a 2016-os évhez köthető, azért valamilyen formában mégis. Shae néha feszegeti az introvertáltságom határait és sikerrel jár. Neki – és persze Zeusznak – köszönhetek egy olyan barátságot, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Na jó, nem nyáladzok, mert az ilyen érzelemkinyilvánításokban nem vagyok túl jó. Mondhatni bénán érzem magam tőle. Inkább beteszek néhány képet… :)

9. Nyugodtság. Határozottság. Magabiztosság.

Igen, ezeket akkor is felsorolom majd, ha arról írok, miben kell még fejlődnöm. ( Nyugi, ez csak poén. Azt a posztot kihagyom.) De elindultam az úton. Sok munkánk van benne és jócskán hozzátesz a nyugalmamhoz az is, hogy van egy 99,9%-osan behívható kutyám. Meg egy jó pórázom Csutinak… :D

Sokat változtam az elmúlt években. De mégis azt érzem, 2016-ban a legtöbbet. Lett egy állandó munkahelyem, vannak előadásaim is, jövőre férjhez megyek és a kutyáim velem együtt alakulnak, fejlődnek. Több, mint tökéletes!

10. Merry Xmas

Mivel a nagy Ő-t elszólította a kötelesség, idén történt meg velem először, hogy egyedül töltöttem a Szentestét, a Karácsonyt és egyedül töltöm majd a Szilvesztert is. De nem magányosan… :) Csuti fekszik a kiságyában, Shae is itt szuszog mellettem és várjuk a jövő évet, a január 2-át, amikor Ő hazaér. Nem maradtam magamra, nem volt szomorú a Karácsonyom. Sokaknak hálás vagyok: az ajándékokért, a törődésért, a szeretetért, a meghívásokért és telefonhívásokért. De legjobban nekik, hogy nem hagyták, hogy magányos legyen az ünnep.

- Evelin -

 Minden évben irigyen figyeltem azokat a kutyás ismerőseimet, akik kutyabarát helyekre mennek nyaralni… (kezdjük ott, hogy nyaralni se volt pénzünk eddig, nemhogy kutyabarát meg hasonlók…) Idén viszont végre mi is – nem kis szervezkedés, idegeskedés és hirtelen felindulás árán – megszerveztük a közös, kutyás nyaralásunkat.

Az első dolgunk volt, hogy útba ejtettük a Decathlont és ott hagytuk a fél fizetésünket (amíg Apika bevásárolt, én szórakoztattam a kocsiban a pitbullt, Csuti addig az ülés alatt sziesztázott).

Augusztus 8-án, amíg mindenki a tengerpartra utazott és a hasát sütette, mi útnak indultunk hajnalban, 3 kávé elfogyasztása után az osztrák Alpokba…  Szlovénián keresztül vitt az utunk, egészen Ausztria szívébe, a világ számomra leggyönyörűbb tájaira… Mondhatnám, hogy egyszerű volt az út és hamar odaértünk, de nem akarok hazudni… :D  Kb. 10 óra út, 3 pitbull-hányás, 5 pihenő lábnyújtóztatás után érkeztünk meg Fusch-ba, ahol a Lampenhäusl kempingben szálltunk meg.

Már akkor hihetetlen kedvesen fogadtak, amikor odaértünk: egy kedves osztrák bácsi – akivel kézzel-lábbal mutogatva sikerült megértetnünk magunkat – rögtön segített, hova állíthatjuk a sátrunkat, megszeretgette a piciket, megdicsérte Shae „Pitbullkopf-ját” és még akkor sem borult ki, amikor Csuti el akarta harapni a torkát, mert a sátrunk mellett gereblyével elegyengetett egy adag földet, hogy ne ragadjunk bele a sárba (nála a hajléktalan- és sittes évek nem múltak el nyomtalanul)…

Miután otthonosan berendezkedtünk, felfedeztük a környéket: a falu olyan gondozott és tiszta, hogy olyat még életemben nem láttam, ráadásul egy kis kristálytiszta vízű patak folyik rajta végig, amit Csuti rögtön le is tesztelt. Rengeteg túrázóval, nyaralóval találkoztunk, a kempingben is több kutyás volt rajtunk kívül. A környék miatt kicsit izgultunk, hiszen a tehenek és lovak nagyjából mindenhol szabadon mászkálnak, figyelmeztető táblákat is úton-útfélen talál az ember. A mi kutyáink meg – na jó, csak Csuti – nyilván hepciáskodnak még a tehenekkel is…

Az első éjszakánk a kempingben nagyon nyugodtan telt. A kutyák kellőképpen elfáradtak, a vendégek mind csendesek és kulturáltak voltak, nem háborgatott minket senki. Másnap reggel az osztrák bácsi megint jött és kedvesen érdeklődött, minden rendben van-e, megszeretgette a kutyákat és ment tovább a dolgára. Mi főztünk egy finom kávét és azon tanakodtunk, mit csináljunk, ha esősre fordul az idő .

Nyilván 1-2 órára rá már zuhogott, amit a pitbull elég nehezen visel, hiszen királylány, mi pedig nem akartunk így túrázni, úgyhogy átkocsikáztunk Zell am See-be, megnéztük a várost és a tavat. Csuti rögtön úgy gondolta, hogy még nem eléggé ázott meg, ezért beugrott a tóba is... Persze csak tesztelte a vízminőséget... Shae addig eszeveszetten üldözte szerencsétlen galambokat (csak pórázon, nem vagyunk állatkínzók, természetesen), de csak csadros nők és kisgyerekek futottak előlünk, akik valószínűleg el nem tudták képzelni, hogy mi ezekkel a kis szörnyetegekkel egy ágyban alszunk és még nyaralni is elhoztuk őket.

Sajnos az eső nem akart elállni, mi pedig kicsit elkeseredtünk, amikor estére gyakorlatilag kiürült a kemping és majdnem vízben állt a sátrunk… Az autóban ültünk, bőrig ázva és nem annyira vonzott minket a gondolat, hogy a hideg-nyirkos sátorban töltsük az éjszakát. De azt mondtuk, akkor se megyünk haza, ha már idáig eljöttünk... A kempinghez egy étterem (szintén kutyabarát...) és egy hotel is tartozott, mi pedig végül arra jutottunk, hogy kiveszünk egy szobát. Kicsit izgultam, hogy mit szólnak a két ázott-koszos kutyánkhoz, de ugyanolyan kedvesen fogadtak minket, ahogy a kempingben. A szoba gyönyörű volt, saját fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, ami nagyobb, mint az egész albérletünk. Shae nyilván rögtön befoglalta a franciaágyat – kiadós fürdés után, természetesen – amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy minden létező cuccunkkal letakarjam a pótágyat, mert arra gondoltam, aludhatnának kivételesen külön... Azért mindkét kutyán látszott a megkönnyebbülés, hogy nem kint az esőben kell tölteniük az éjszakát... (Persze, a királylányok esőben nem kempingeznek...)

Másnap is esett, de arra gondoltunk, nem adjuk meg magunkat, akkor is élvezni fogjuk a nyaralást. Elindultunk hát túrázni a Gleiwizerhüttéhez, ami 2157 m magasan helyezkedik el Fusch fölött. Szerencsére vittünk magunkkal a kutyáknak canicross felszerelést, mert elég nehéz terep volt, ráadásul Csuti képes lett volna többször lebuckázni a hegyoldalról, így derékhoz rögzítve, rugalmas pórázon tették meg az utat. Még az eső sem zavart minket és a Decathlonos esőkabát nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat.

Utolsó nap szintén zuhogó esőre ébredtünk. A teraszon ülve megittünk 1 (2-3) kávét és megterveztük az aznapi útvonalat. Úgy döntöttünk, befizetünk a Hochalpenstrasse panorámaútvonalra, ha már itt vagyunk... Szomorúak voltunk, hogy el kellett jönnünk a szállásról és mert tudtuk, hogy éjjel már utazunk majd haza... De ez az utolsó nap kárpótolt minket mindenért.

Mindenféle időjárással találkoztunk ezen a túrán, a legmagasabb pont, ahol jártunk, az Edelweiss-Spitze volt 2571 m magasan (-3 fok nyáron, yeee). Volt eső, térdig érő hó, majd napsütés és hatalmas szél. Az egész napot eltöltöttük itt és a szemünk így se tudott mindent befogadni. Meg sem próbálom leírni az élményt, mert úgyse sikerülne... Mindent elmondott számomra az, hogy ránéztem a kiskutyák arcára és láttam, ők sem tudják feldolgozni ezeket az élményeket. Futottunk a hóesésben, megmásztunk egy hegyet a térdig érő hóban, mormotákat „kergettünk” egy hatalmas tó partján, sütkéreztünk egy sziklateraszon és lemásztunk együtt a gleccserekhez a Kaiser Franz Josef Höhe-n 2369 m magasságban.

De beszéljenek helyettem a képek:

Életünk legcsodásabb nyaralása volt ez és még boldogabbá tett az a tudat, hogy a kutyáimat, akik a családom tagjai és életem részei, magammal vihettem. Olyan Ausztriát ismerhettem meg, ahol az emberek kedvesek, toleránsak és segítőkészek. Kutyabarát hozzáállásban is van még hova fejlődnünk... Csodálatos volt, hogy természetesnek vehettem, hogy velem alszanak, bejöhetnek velem az étterembe és még van is hozzájuk egy-két jó szava a dolgozóknak. Pláne: nem zavarnak senkit!

És külön köszönet, hogy nem diszkriminálták – ahogy itthon oly sokszor – a hátrányos helyzetű jólnevelt pitbull kutyámat... :D

- Evelin -