Shae a pitbull

... avagy 10 dolog, amiért hálát adhatok nekik a 2016-os évben!

Nagyon könnyen össze tudtam szedni ezeket a dolgokat. Azt is mondhatnám, hogy szortírozni volt csak igazán nehéz...

1. Futás-fogyás

Még egy évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni, hogy vezessem le a pitbull fölös energiáit. Az lehetetlen, hogy játszik, bandázik, tanul, sétál és még mindig a fejemen pörög. Gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal – úgyis fölszaladt rám jó pár (sok!!!) kiló – és elkezdek futni. Akkor még azt se tudtam, mi az a canicross. Nem volt egyszerű menet, mindkettőnknek hozzá kellett szokni, rá kellett érezni az ízére, megtalálni a szépségeit. Azóta imádjuk, én leadtam a fölösleget, felhagytam a Mekizéssel és újra beleférek a gimis nadrágomba. Menő.

2. Kutyakiképző lettem (?)

Ez a mondat mindenhogy hazugság, mert még a saját kutyáimmal is csak kísérletezek és nem jutottam tovább annál, hogy próbálok 1-1 tanáccsal segíteni annak, aki kéri… De legalább már kéretlenül nem teszem. :D

Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy van róla papírom. Amit még nem volt időm átvenni… :D Annyira tipikus.

Viszont 3 hónapig egy csodás csapat tagja lehettem. Nagyon hiányzik és fáj a szívem, hogy a munkahelye(i)m miatt nincs idő most rá. Egy darabig. De örülök is, mert Shaevel nagyon szoros lett a kapcsolatunk, kiegyensúlyozottak a sétáink és amikor csak lehet, gyakorolunk. Ilyenkor bepörög és teljesen bepitbullosodik. Ez a Boldogság. :)

Fotó: Dalia Szandra

3. Nyárból a télbe.

Ez nem egészen a kutyáimnak köszönhető, mert sajnos a pénzt nem koldulták össze rá, de soha nem mentem volna az Alpokba (nyáron a térdig érő hóban túrázni, hát normális vagyok?), ha ők nincsenek. Mindenképp velük akartunk nyaralni, márpedig úszni nem szeretnek, minek cipeljem őket a tengerhez? Ráadásul én is utálom a tömeget… Maradtak a mormoták, a vízesések, a hideg, az eső meg a kempingezés.

Életem leggyönyörűbb, legtartalmasabb nyaralása volt és csodás volt látni, hogy mekkora élményt adhatok (akinek nincs kutyája, az tuti hülyének néz, pedig nagyon is így van) ennek a két exhajléktalan huligánnak…

4. Forgatni csudijó

Már többször forgattam életemben, de mindig az maradt meg bennem, hogy hideg van, órákig nyaggatnak, éhes vagyok és egyáltalán utálom, ha az arcomba dugnak egy kamerát és azt mondják, viselkedjek természetesen (szakmai ártalom?). És tessék… Csutival nyáron forgattunk egy örökbefogadásra buzdító kisfilmet – teljesen jótékony alapon, néhány velőscsontért és virsliért, a Klauzál téri piacon található hentes támogatásával (láthatóak a kisfilmben) – és csodásan éreztük magunkat. Mindössze 2 napról volt szó, de végig elkényeztették a sztárt (Csutit, természetesen, én csak a szolgálója vagyok), voltunk múzeumban, léghajózni, kávézni és visszatértünk az Illatos útra, ahol minden elkezdődött. Gyönyörű kisfilm lett és akárhányszor megnézem, megmelengeti a szívemet. És ha egyetlen kutya befogadásához is hozzájárulhattunk vele… mindennél többet ér.

Werkfotó: Vizslafotózás

5. Gyerekek? Jaajjj deeee…

Mindenki, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok kifejezetten gyerekpárti. Na jó, a kis Levit innen a lépcsőházból kedvelem, mert hihetetlen jófej kiskölyök. De ennyi…

Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz: Csuti sztárságának második állomásaként a Születésnapi Pagony Fesztiválon jártunk, beszélgettünk a gyerekekkel a felelős állattartásról és a kutyakommunikáció alapjairól. Bár a piciket jobban érdekelte Csuti: egyszerre simogatták, nyomogatták, ráfeküdtek, nyúzták, ahol érték. Nem, nem kínozták, Csuti imádja ezt! Haza se akart jönni. Olyan nyugodt volt, a szülők meg folyamatosan kérdezgettek a terápiás kutyák képzéséről. Én győztem magyarázkodni, hogy ő nem terápiás kutya, csak imádja a gyerekeket meg a simit. Minden mennyiségben.

És hoppá… közel kellett mennem a gyerekekhez, beszélgetnem velük és rá kellett ébrednem, nem volt olyan rossz… Egy lépéssel közelebb vagyunk a saját gyerek vállalásához. Majd egyszer… Sokára. :D

6. Lánykérés és jegyesfotók

Természetesen jelen voltak akkor is, amikor az a bizonyos tökéletes fiú feltette a nagy kérdést… Így is tervezte, ez mindkettőnknek nagyon fontos. A barátai heccelték is vele, hogy ha ott lesznek a kutyák, tuti széttrollkodják valahogy: háttérben k@kilás, gyűrű lenyelés és társai… Persze nem így lett: tökéletes volt, mögöttünk a naplemente az Alpok hegyeivel.

A jegyesfotóinkat sem tudtuk nélkülük elképzelni és amikor nyertünk egy páratlan páros fotózást, mindjárt le is egyeztettük, hogy visszük őket is. Nekünk így lettek tökéletesek a képek.

Most pedig szorgosan készíthetem fel őket a jövő évi fontos feladatra. Csak el ne hagyják a gyűrűket… :)

Fotó: Török Anna

7. Egy tripanofóbiás tetoválása

Amióta az eszemet tudom, rettenetesen félek az injekciótól, a tűktől és hasonlóktól… És ez nem vicc. Egyetlen injekciózásra sem emlékszem, mert annyira beparázok, hogy kiesnek a dolgok. Csak utólag mesélik el, hogy az életemért szoktam könyörögni: „kérem neee” ésatöbbi.

Évek óta akartam tetoválást, de mindig lemondtam róla a félelmem miatt. Idén viszont eldöntöttem, hogy belevágok. 3 éve terveztem és gondolkodtam, mi legyen a minta. Mindenképp azt akartam, hogy a kiskutyáim rajtam legyenek, örökké velem… Megálmodtam, Kata megcsinálta és imádom. Nem ez az utolsó tetkóm…

De vérvételre akkor sem megyek. Nincs vita!

8. Best Buddies

Bár ez nem kifejezetten a 2016-os évhez köthető, azért valamilyen formában mégis. Shae néha feszegeti az introvertáltságom határait és sikerrel jár. Neki – és persze Zeusznak – köszönhetek egy olyan barátságot, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Na jó, nem nyáladzok, mert az ilyen érzelemkinyilvánításokban nem vagyok túl jó. Mondhatni bénán érzem magam tőle. Inkább beteszek néhány képet… :)

9. Nyugodtság. Határozottság. Magabiztosság.

Igen, ezeket akkor is felsorolom majd, ha arról írok, miben kell még fejlődnöm. ( Nyugi, ez csak poén. Azt a posztot kihagyom.) De elindultam az úton. Sok munkánk van benne és jócskán hozzátesz a nyugalmamhoz az is, hogy van egy 99,9%-osan behívható kutyám. Meg egy jó pórázom Csutinak… :D

Sokat változtam az elmúlt években. De mégis azt érzem, 2016-ban a legtöbbet. Lett egy állandó munkahelyem, vannak előadásaim is, jövőre férjhez megyek és a kutyáim velem együtt alakulnak, fejlődnek. Több, mint tökéletes!

10. Merry Xmas

Mivel a nagy Ő-t elszólította a kötelesség, idén történt meg velem először, hogy egyedül töltöttem a Szentestét, a Karácsonyt és egyedül töltöm majd a Szilvesztert is. De nem magányosan… :) Csuti fekszik a kiságyában, Shae is itt szuszog mellettem és várjuk a jövő évet, a január 2-át, amikor Ő hazaér. Nem maradtam magamra, nem volt szomorú a Karácsonyom. Sokaknak hálás vagyok: az ajándékokért, a törődésért, a szeretetért, a meghívásokért és telefonhívásokért. De legjobban nekik, hogy nem hagyták, hogy magányos legyen az ünnep.

- Evelin -

Kedves Zeusz!

Szörnyen méltatlan napokon vagyok túl… Kint nagyon rossz idő van, csak a hideg meg a sár, ráadásul folyton esik az eső. Ma reggel sem tudtam nyugodtan, gond nélkül sétálni, mert zuhogott: az egész bundám csupa víz, a hasam sáros – de ezt csak Neked vallom be, mert ez főleg méltatlan egy királylányhoz – és az idegrendszerem borzasztó állapotban van. És ha már itt tartunk: mikor játszottunk utoljára egy hatalmasat? A Gazdid valami tanulásról beszél folyton, az én Anyikám pedig munkakóros lett, folyton abban a bizonyos színházban van, már 3 napja nem láttam rendesen. Persze, Apika sétizik velünk nagyon sokat, de leginkább szigorú… Folyton fegyelmez, nem enged be a konyhába kéregetni és még ebédnél is elzavar az asztaltól…

Anyika pedig valami kutyusról mesélt nekem, aki meghalt, mert a gazdija nem adott neki enni és nem is pihe-puha ágyban altatta, hanem valami fagyos ketrecben. És nem is játszott vele, nem tanította semmi viccesre, amiért mi finom falatokat szoktunk kapni… El tudod te képzelni ezt Zeusz? Hogy vannak olyan kétlábúak, akik nem adnak enni a kis bundás barátaiknak? Bár néha Anyika is borzasztó kevés husit ad nekem, a sajtot pedig legtöbbször eldugja a szobában és arra vár, hogy megkeressem… Szóval nagyon rossz dolgom van nekem is, de azért talán nem fogok meghalni. Teljesen ledöbbentem ezen, mert a futiban minden gazdi nagyon jól tartja a négylábúját, néha még nekünk is jut tőlük egy-egy falat, bár Anyika nem szereti, ha etetnek – csak a Te Gazdidtól nem bánja. Ráadásul a földről sem ehetek fel akármit, pedig olyan finomságokat lehet felszippantani. Úgy látszik, annak a szegény kutyusnak – Anyika azt mondta, hogy ő is vizsla, mint Te, csak ő mintás volt – még a desszertes dobozt sem sikerült feltúrnia. Bár azt nekem sem szabad elvileg, mindig rám kiabálnak, ha hallják, hogy csapódik a teteje, de nem tehetek róla… Azt még nem tudtam kidolgozni, hogy hangtalan legyen… És Anyikáék szemetesnek hívják, nem desszertes doboznak, pedig annak nincs semmi értelme.

Azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy gazdi nem viszi el sétálni a kutyusát? Hát mi már nem is tudnánk élni napi 3-4 séta nélkül, pláne ha ez közös őrültködést is jelent. Állítólag a vizsláknak sokat kell mozogni, Anyika azt mondta. Mondjuk tény, hogy nagyon gyorsan futsz, de azért a legnagyobb szenvedélyed még mindig a labda. Jajj Zeusz, vajon labdázott ez a kutyus valaha…?

Anyika nagyon szomorú. Hallottam, hogy azon gondolkodik, milyen lehetett az a kutyus: biztos kedves volt, pusziosztós, rohangálós, szófogadó és gyönyörű. Amíg minden bordája ki nem látszott az éhezés miatt. Amíg el nem tűnt a szeméből a remény. Amíg el nem hagyta a szívét a szeretet a szívtelen gazdija iránt. Ilyeneket mond Anyika, de ezeket nem igazán értem… Főleg mert az én bundim gyönyörű és hihetetlen izmos, kecses testtel rendelkezem. A szemem akár egy párducé, és igen, szeretem a husit, a brokkolit, a zellert, a répát, a cukkinit, a mandarint, az almát, igazából mindent szeretek amit meg lehet enni. De elmondjak egy titkot? Én adtam volna még a husimból is annak a kutyusnak, hogy ne maradjon éhes. Anyikának is elmondtam ezt, ő meg csak simogatta a buksim és vizes volt a szeme – kicsit le is nyalogattam róla, finom volt az íze, sós… Azt mondta, hogy sokkal kedvesebb és okosabb vagyok, mint az a szívtelen, aki hagyta meghalni azt a kis Ártatlant. (Mondjuk én ezt eddig is tudtam, nyilván csodálatos vagyok.)

És – ne legyél féltékeny – de játszottam volna vele: hogy felderüljön a kis pofija. Hogy ne egy szűk ketrecben üljön naphosszat, hanem száguldozzon, ugráljon, ugasson. Megrángattam volna a fülét. Talán még azt is megengedtem volna neki, hogy megszagolgassa a Csutit.

De tudod, hogy miért sajnálom a legjobban a Kishavert? Hogy a kemény, hideg ketrecben kellett lennie egyedül… Nem élet az ilyen! Én imádom befúrni magam Anyika és Apika közé, amikor lefekszenek: kis gömböcben helyezkedem el közöttük, mert természetesen mindkettejükhöz hozzá akarok bújni. Ha elmennek a munkának nevezett förmedvényhez, akkor is oda fekszem és szagolgatom a párnájukat vagy bebújok a takaró alá. Úgy szoktam várni őket… Mit érezhetett az az Aranyos, hogy neki ott egyedül kell örökre elaludnia, se takaró, se meleg, se Gazdi… Akármilyen szívtelen kétlábú jutott neki, azért szerette őt, ugye Zeusz? Várta őt. Biztos vagyok benne. És nem mentek érte…

Miért tartanak az ilyen szívtelen kétlábúak ilyen csodálatos kisállatot, mint amilyenek mi vagyunk? Igen, megillet minket a királyi bánásmód, a sok finomság. Viszont én is adok ám cserébe sok puszit, figyelmet, hűséget, szeretetet. Még Csuti is, pedig mindig úgy csinál, mintha ő lenne itthon a főnök, de én látom ám… Látom, hogy néz Apikára és Anyikára: imádattal, szerelemmel… Meg is szoktuk őket védeni a fura emberektől, meg a rossz kutyusoknak is meg szoktuk mondani, hogy ők a mi Gazdijaink, nem lehet őket bántani… És még akkor is szeretjük őket, ha munkakórosak, ha sokáig egyedül hagynak, ha nem adnak a vacsorájukból, vagy ha leszidnak minket egy-egy rosszaság miatt… Én még akkor is szeretem Anyikát, ha hozzám vágja a csúnyaijesztőzörgőspalackot, amikor macskászok – pedig az komoly elfoglaltság, nem szeretem, ha közben megzavarnak…

Azt mondta Apika, hogy a Csuti sittes volt: először kifosztogatta az utcán a desszetes dobozokat, ami a helyi menő kutyáké volt, ezért valószínűleg azok megtépázták a fülét… Aztán bevitték a sittre, ahonnan Anyika megmentette… Engem meg Csúnyagonoszemberek arra akartak kényszeríteni, hogy bántsak más pitbull kutyusokat – pedig én borzasztó kedves királylány vagyok. Csak néha megmondom a magamét, úgy a miheztartás végett, de hogy én valakit megharapjak… (Mondjuk egyszer Anyika ujját megharaptam játék közben, de az is az ő hibája volt, rosszul tartotta a kötelemet.) Mivel nem tudtak erre rávenni, kidobtak az utcára… Azért, hogy úgy járjak mint ez a Mintásvizsla… De kedves emberek hazavittek, kaptam husit is, meg ágyban alhattam és nemsokára jött Anyi és Api. És hazahoztak engem.

Hallottam, hogy Anyika a múltkor azt mondta, bár minden elhagyott kutyust hazahozhatna – de szerintem kicsit szűkösen lennénk… Meg Csuti egyáltalán nem örülne neki szerintem… Én igazából nem bánnám, ha lenne még pár tesóm itthon, Csutitól se irigylek semmit, még a husit se.

De van valami, ami egyszerűen nem megy ki a fejemből… Zeusz, ugye te is örülsz, hogy nem jártam úgy, mint ez a Kishaver? Hogy a Csúnyagonoszemberek miatt, akik kiraktak engem az utcára, nem haltam meg… Pedig még pinduri babakutya voltam. De a legboldogabb azért vagyok, mert olyan kétlábúak mentettek meg, mint Anyi és Api… Akik akkor sem zártak egy szűk, hideg ketrecbe, amikor rossz voltam és megettem a fotelt meg a kanapét…

Izgalommal várom a holnapi futizásunkat, és sok pitbullpuszit küldök:

• Shae –

Ui. Hozz husit! :D

Az előbb még a finom, meleg, puha vackomban feküdtem és sok-sok finomságról álmodtam. És arról, hogy épp kergetem azt a macskát. Azt a nagyot, amelyikkel mindig nézzük egymást az üvegajtón keresztül. Már majdnem elkaptam… amikor Anyika jött és elkezdett vakargatni meg beszélni hozzám. Nem tudom, hogy a Kétlábúak miképpen tudják eltalálni, hogy mi a legrosszabb pillanat a felkelésre… Semmi kedvem nem volt hozzá, mert nagyon kifáradtam a délutáni futizásunkban – bár megint többet foglalkoztál a labdámmal, mint velem, pedig tudod, hogy azt nem szeretem.

Ráadásul ma nagyon sok méltánytalanság ért, ami cseppet sem illik királylányságomhoz! Képzeld el, reggel egy lila bundába öltözött néni direkt nekünk jött, amikor hárman sétáltunk Csutival meg Anyikával. Pedig mi szépen sétiztünk és Anyika szerint betartottuk a “gyalogoskreszt”, mégis a nagyszájú néni méltatlankodott Anyikával.

Aztán délután már nagyon unatkoztam, pizzát se kaptam – pedig akkorát rendeltek a Kétlábúak, hogy a bácsi nem tudott vele kiszállni a mozgó dobozból – ezt Anyikáék liftnek hívják, de annak szerintem semmi értelme. Ezután elhiheted, mennyire örültem, amikor Anyika azt mondta, hogy indulunk “zeuszozni”. Bár sejthettem volna, hogy újabb meglepetés fog érni, mert Anyika rám húzta a kabátot, amit karácsonyra kaptam. És amikor kiléptem az ajtón: hidegzuhany – szó szerint. Pedig tudod, hogy mennyire utálom az esőt - királylányok mégsem sétálhatnak esőben. Úgyhogy az első adandó alkalommal – ez nagyjából 2 lépés után lehetett – bebújtam egy tető alá és így próbáltam Anyika tudtára adni, hogy biztosan nem megyek tovább, azonnal vigyen vissza a vackomba. Aztán gügyögött ott össze-vissza, azt hitte, azzal majd meg tud győzni. Végülis elindultam, de csak azért, mert megláttalak a sarkon: és akkor rájöttem, hogy még mindig az a ronda, idegesítő rózsaszín förmedvény van rajtam, amit ők ruhának neveznek, de én azt is utálom. Micsoda megaláztatás! Ráadásul biztos voltam benne, hogy ki fogsz nevetni, ha így meglátsz. Úgyhogy addig dörgöltem magam a falhoz, amíg sikerült levennem. Mégsem mutatkozhatok ebben a virágos marhaságban, irtó ciki lenne…

A futiban újabb megaláztatással kellett szembesülnöm: Anyika a fejemhez vágta a rondaidegesítőijesztőenzörgő palackot, mert megugattam egy kutyust. Pedig te is tudod Zeusz, hogy én sose bántok senkit, most se akartam… Csak odamentem és köszöntem, hogy “szia! ki vagy te? bejössz játszani?”, de ő csak állt ott és egy idő után nagyon csúnyán morogni és ugatni kezdett rám. Pedig aztán én tényleg nem ingereltem, nem is mondtam neki semmi csúnyát. De azért gondoltam ezután csak megmondom neki, hogy itt így nem lehet viselkedni. Anyika rám kiabált, de én nagyon hangosan ugattam és nem hallottam, tényleg… És akkor repült az a bizonyos… Én meg odamentem puncsolni Anyikának, meg mondtam is neki, hogy nem én kezdtem. Ő mégis megszidott engem, de az a másik haver… Neki annyit se mondott a Kétlábúja, hogy ejnye. Hát igazságos ez Zeusz? Ha engem bántanak, nekem akkor se szabad visszaszólni? Hiszen Anyika is megmondta reggel a lila kabátos néninek, hogyan kell közlekedni. Akkor nekem miért nem szabad? Ezután egy kicsit elszomorodtam, de nem sokáig, mert Anyika hamar visszaengedett játszani veled. Van is a lábikómon egy újabb seb, nagyon vagány. Tudod, gyűjtöm őket. De a tieid sokkal menőbbek. 

Aztán jött az a kis róka, emlékszel? Baba volt még és nagyon aranyos, egyáltalán nem zavart, hogy bejött hozzánk. De akkor már nagyon fázott a kis tappancsom, meg cuppogott alattunk a sár és csúszkáltunk is – tudtam, hogy ennek megint fürdés lesz a vége. Úgyhogy félreérthetetlenül jeleztem Anyikának, hogy Őméltósága Shaepici menni készül, MOST! Elég hamar meg is értette, ezért nem haraptam meg az orrát és egy pici unszolás után be is ugrottam a kádba. Mosdás után elloptam Csuti kongját is, mert ő  sose játszik vele, nem tudja kivenni belőle a falatot se. Mindig odaadja nekem.

De ami a lényeg: ott tartottam, hogy már majdnem elkaptam azt a macskát. Anyika azért ébresztett föl, hogy írjak Neked levelet, mert te már írtál nekem kettőt. De hát én annyira lusti vagyok az ilyesmihez. A királylányok maguk szokták megírni az ilyen leveleket? Vagy külön személyzetük van erre? Lehet, hogy legközelebb csak diktálni fogok a vackomból, mert ez így nagyon megerőltető… Most megint itt fekszek, hozzányomom magam Apikához, aki már alszik és a holnapról álmodozom: rólad, a futizásról, a reggeliről… meg ahogy elkapom azt a macskát.

 Soksok pitbullpuszi, Shae

Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?

Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.

Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én.  Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.

Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb. 

Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és  Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő… 

Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.

Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D

Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.

Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.

Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!

 - Evelin -