Shae a pitbull

Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?

Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.

Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én.  Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.

Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb. 

Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és  Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő… 

Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.

Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D

Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.

Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.

Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!

 - Evelin - 

Ahogy Shae hozzánk került, egyből vittük magunkkal mindenfelé: sétálni, futtatózni, kutyák és emberek társaságába, a munkahelyünkre, autózni vagy éppen tömegközlekedni… Szerettük volna, ha teljesen szociális, mindenkivel kompatibilis városi kutya lesz belőle. Ha előre elképzeltem, hogy egyedül sétáltatom a két közepes testű kutyánkat, akik ugyanannyi kilót nyomnak majd együtt, mint én, tudtam, hogy vagy megnevelem a pitbullt, vagy én leszek a kerület látványossága…

Viszont úgy tűnt, nem kell nagyon aggódnunk emiatt: az emberek sose érdekelték túlzottan, el kell nyerni a bizalmát ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzon valakivel. A kutyák viszont annál inkább. MINDENFÉLEFAJTA kutyával játszani akart: a köcsög pulinkat rögtön megszerette – pedig ő leginkább a pokolba kívánta az új családtagot - , Csuti hiába utálta ki az ágyból, vett el tőle minden játékot vagy csak szimplán tudomást se vett róla, Shae szerette és kész. (Talán Csutinak köszönhetjük azt, hogy soha senkitől nem félti az ételét, a játékát vagy esetleg minket.)

Ahogy nőtt, egyre több barátja lett, mi pedig megtapasztaltuk azt, amit addig Csutival esélyünk sem volt: hogy milyen egy kutyás közösség tagja lenni. Amíg a IX. kerületi aszfaltot koptattuk, leginkább a kis beagle, Nina és a fiatal golden, Szamóca társaságát szerette, velük hatalmasakat tudott játszani. És nem is ártott neki, ha kirohangálta magát, mert egyszerűen lefáraszthatatlan volt, folyton pörgött, játszani akart velem vagy épp azzal, ami a mancsa ügyébe került – megszámlálhatatlan papucs, ágynemű, kanapé, fotel, cipő, pokróc stb. látta kárát a baba- és serdülőidőszaknak. Aztán jött a nyár, amit vidéken töltöttünk, így vészeltük át a legkisebb károk árán az ivartalanítást is.

Aztán szeptemberben visszakerültünk Budapestre, októberben pedig jött egy nem várt költözés és a XI. kerületben találtuk magunkat. Nem ismertük a környéket, fogalmunk sem volt, hol vannak a futtatók – Csutit nem lehet póráz nélkül sétáltatni, mert meggyőződése, hogy ő dönti el merre megyünk – és a jó kutyás helyek. Egy kis idő után felfedeztük a töltést és a már jól összeszokott kutyás társaságot. Sosem felejtem el, itt ért az első negatív élmény, azért, mert pitbullom van. Majd megszakadt a szívem, hogy az én édes, kedves babapitbullom miatt valaki – ok nélkül – otthagyta a társaságot. De aztán rájöttem, hogy semmit nem vesztettünk, sem én, sem pedig Shae: új barátokat szerzett, akikkel azóta is imádják egymást: Marvinnal imádnak kötelet húzni; Barneyval egyszer a játék hevében úgy felborítottak, hogy 1-2 hétig nemigen tudtam használni a jobb térdem. De ott van Maya, az amerikai bulldog, akitől Shae teljesen bepörög: valóságos örömtáncot jár, ha meglátja. Hosszan lehetne folytatni ezt a sort mindenféle fajtájú kutyák megnevezésével a keveréktől a dalmatán vagy a beagle-ön át a basset houndig, ha mókáról van szó nem lehet leállítani.

Sosem felejtem el: 1-2 hete lakhattunk a kerületben, amikor egyik reggel a futtatóban három kölyökvizsla játszott: Barney, Lola és Zeusz. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, Shae pedig azóta imádja a vizslákat és kötött egy életre szóló barátságot Zeusszal, sőt úgy is mondhatnánk, hogy ,THIS WAS THE BEGINNING OF A BEAUTIFUL FRIENDSHIP’. 

Nem láttam még rajtuk kívül két kutyát, akik így összeillenek és szeretik egymást: órákon keresztül tudnak birkózni – Zeusz kb. az egyetlen kutya, aki maximálisan érti, ahogy Shae játszik – vagy labdázni, kergetőzni, úszni. Igyekszünk minden nap, de legalábbis a héten többször összehozni a randevúikat, mert nehezen bírják egymás nélkül: van, hogy csak úgy kel ki az ágyból reggelente, ha úgy hívom: “Zeusz? Hol van? Megyünk játszani?” Ha a sarkon leültetem, már tudja, hogy őt várjuk és megyünk le a futiba. Volt, hogy egy háromórás kirándulást úgy őrültködtek végig, hogy Shae egy hétig csak feküdt, alig akart lemenni az utcára. 

Nemrég meghívást kaptunk Zeuszékhoz egy kis csokifondüzésre, ahova vittük magunkkal a pitbullt és persze a köcsög pulit is – bár Csuti ennek annyira nem örült. A két kis szörnyeteg a lakásban sem tudta magát leállítani, ugráltak a székeken, az összes kanapén, együtt kunyeráltak és annyit bunyóztak, hogy a sok ivástól a szobatiszta panelpitbull – nem ismervén a lakást és a menekülő útvonalat – összepisilte magát. 

Nyáron nagyon szeretünk lejárni velük a Kopaszi gátra és a Hajógyárira, itt Shae kedvenc elfoglaltsága – utálja a vizet – hogy megvárja, amíg Zeusz partközelbe úszik az eldobott labdával, ekkor ő beszökell a vízbe és addig püföli szerencsétlent, míg ő a fulladásos halál helyett az életet választja és odaadja neki a labdát. 

Persze van valaki, aki érthető irigységgel szemléli ezt a barátságot: Csuti - bár igyekszik megtartani a méltóságát -  amióta rájött, hogy a kis betolakodó most már örökre velünk marad, elfogadta a dolgot és lassan igazi társak lettek. Shae tanította meg játszani – vagy úgy is mondhatnánk, hogy megtanította az antiszociális középkorú urat pitbullmódra játszani – néha már össze is bújnak és ha az egyikük nincs otthon, a másik nagyon keresi. Szóval, nagy a szerelem, és bár még nem hivatalos, de talán évek múlva felvállalják majd. 

A szociális képességei közül a legfontosabb, amit tudni kell róla, hogy BODYGUARD: ha a társaságában az egyik kutya nem hagyja békén a másikat – domináns, paraszt, vagy mindkettő – vagy neadjisten verekedésre kerül sor, Shae méterekkel arrébbról is vetődik és rendet tesz, természetesen mindezt agresszió nélkül. Egyszer egy nagyon domináns agár le akarta rendezni a szintén dominanciától duzzadó köcsögpuliCsutit, aki nyilván az ilyen helyzetekben ugyancsak nem hagyja magát: ilyen esetben én is rögtön tettrekész vagyok, de akkor a pitbull megelőzött, beugrott közéjük és a béke rettenthetetlen őrzőjeként addig állt köztük mozdulatlanul, amíg a két harcikakas megszégyenülten elsomfordált. Komolyan mondom, gyönyörű pillanat volt. Ezután is ugyanúgy játszottak tovább, de a kutyát többé nem engedte Csuti közelébe.

Ahogy nőtt, láttuk, hogy Shae is egyre dominánsabb lett, – fajtájából adódóan nem csoda – mégis a felé irányuló dominanciát csodálatosan kezeli, legyen kan vagy szuka; igyekszik játékba fordítani és békésen “rangsorolni” az adott kutyát.

Most már lassan – de biztosan – megkomolyodik, nem akar minden kutyához odamenni és van is 1-2 ősellensége a parkban, de minden elfogultság nélkül azt kell mondanom, hogy az sem rajta múlott. Most már én is megtanultam, hogy nem engedem őt mindenkivel játszani: kiválasztom számára a megfelelő energiájú kutyákat és nem engedem, hogy felelőtlen gazdik neveletlen kutyáitól eltanuljon minden hülyeséget.

Pitbullom van. “Falkakutya”. Szociális. Értelmes. Érzékeny. Mint minden JÓLNEVELT kutya. 

- Evelin -