Shae a pitbull

... avagy 10 dolog, amiért hálát adhatok nekik a 2016-os évben!

Nagyon könnyen össze tudtam szedni ezeket a dolgokat. Azt is mondhatnám, hogy szortírozni volt csak igazán nehéz...

1. Futás-fogyás

Még egy évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni, hogy vezessem le a pitbull fölös energiáit. Az lehetetlen, hogy játszik, bandázik, tanul, sétál és még mindig a fejemen pörög. Gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal – úgyis fölszaladt rám jó pár (sok!!!) kiló – és elkezdek futni. Akkor még azt se tudtam, mi az a canicross. Nem volt egyszerű menet, mindkettőnknek hozzá kellett szokni, rá kellett érezni az ízére, megtalálni a szépségeit. Azóta imádjuk, én leadtam a fölösleget, felhagytam a Mekizéssel és újra beleférek a gimis nadrágomba. Menő.

2. Kutyakiképző lettem (?)

Ez a mondat mindenhogy hazugság, mert még a saját kutyáimmal is csak kísérletezek és nem jutottam tovább annál, hogy próbálok 1-1 tanáccsal segíteni annak, aki kéri… De legalább már kéretlenül nem teszem. :D

Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy van róla papírom. Amit még nem volt időm átvenni… :D Annyira tipikus.

Viszont 3 hónapig egy csodás csapat tagja lehettem. Nagyon hiányzik és fáj a szívem, hogy a munkahelye(i)m miatt nincs idő most rá. Egy darabig. De örülök is, mert Shaevel nagyon szoros lett a kapcsolatunk, kiegyensúlyozottak a sétáink és amikor csak lehet, gyakorolunk. Ilyenkor bepörög és teljesen bepitbullosodik. Ez a Boldogság. :)

Fotó: Dalia Szandra

3. Nyárból a télbe.

Ez nem egészen a kutyáimnak köszönhető, mert sajnos a pénzt nem koldulták össze rá, de soha nem mentem volna az Alpokba (nyáron a térdig érő hóban túrázni, hát normális vagyok?), ha ők nincsenek. Mindenképp velük akartunk nyaralni, márpedig úszni nem szeretnek, minek cipeljem őket a tengerhez? Ráadásul én is utálom a tömeget… Maradtak a mormoták, a vízesések, a hideg, az eső meg a kempingezés.

Életem leggyönyörűbb, legtartalmasabb nyaralása volt és csodás volt látni, hogy mekkora élményt adhatok (akinek nincs kutyája, az tuti hülyének néz, pedig nagyon is így van) ennek a két exhajléktalan huligánnak…

4. Forgatni csudijó

Már többször forgattam életemben, de mindig az maradt meg bennem, hogy hideg van, órákig nyaggatnak, éhes vagyok és egyáltalán utálom, ha az arcomba dugnak egy kamerát és azt mondják, viselkedjek természetesen (szakmai ártalom?). És tessék… Csutival nyáron forgattunk egy örökbefogadásra buzdító kisfilmet – teljesen jótékony alapon, néhány velőscsontért és virsliért, a Klauzál téri piacon található hentes támogatásával (láthatóak a kisfilmben) – és csodásan éreztük magunkat. Mindössze 2 napról volt szó, de végig elkényeztették a sztárt (Csutit, természetesen, én csak a szolgálója vagyok), voltunk múzeumban, léghajózni, kávézni és visszatértünk az Illatos útra, ahol minden elkezdődött. Gyönyörű kisfilm lett és akárhányszor megnézem, megmelengeti a szívemet. És ha egyetlen kutya befogadásához is hozzájárulhattunk vele… mindennél többet ér.

Werkfotó: Vizslafotózás

5. Gyerekek? Jaajjj deeee…

Mindenki, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok kifejezetten gyerekpárti. Na jó, a kis Levit innen a lépcsőházból kedvelem, mert hihetetlen jófej kiskölyök. De ennyi…

Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz: Csuti sztárságának második állomásaként a Születésnapi Pagony Fesztiválon jártunk, beszélgettünk a gyerekekkel a felelős állattartásról és a kutyakommunikáció alapjairól. Bár a piciket jobban érdekelte Csuti: egyszerre simogatták, nyomogatták, ráfeküdtek, nyúzták, ahol érték. Nem, nem kínozták, Csuti imádja ezt! Haza se akart jönni. Olyan nyugodt volt, a szülők meg folyamatosan kérdezgettek a terápiás kutyák képzéséről. Én győztem magyarázkodni, hogy ő nem terápiás kutya, csak imádja a gyerekeket meg a simit. Minden mennyiségben.

És hoppá… közel kellett mennem a gyerekekhez, beszélgetnem velük és rá kellett ébrednem, nem volt olyan rossz… Egy lépéssel közelebb vagyunk a saját gyerek vállalásához. Majd egyszer… Sokára. :D

6. Lánykérés és jegyesfotók

Természetesen jelen voltak akkor is, amikor az a bizonyos tökéletes fiú feltette a nagy kérdést… Így is tervezte, ez mindkettőnknek nagyon fontos. A barátai heccelték is vele, hogy ha ott lesznek a kutyák, tuti széttrollkodják valahogy: háttérben k@kilás, gyűrű lenyelés és társai… Persze nem így lett: tökéletes volt, mögöttünk a naplemente az Alpok hegyeivel.

A jegyesfotóinkat sem tudtuk nélkülük elképzelni és amikor nyertünk egy páratlan páros fotózást, mindjárt le is egyeztettük, hogy visszük őket is. Nekünk így lettek tökéletesek a képek.

Most pedig szorgosan készíthetem fel őket a jövő évi fontos feladatra. Csak el ne hagyják a gyűrűket… :)

Fotó: Török Anna

7. Egy tripanofóbiás tetoválása

Amióta az eszemet tudom, rettenetesen félek az injekciótól, a tűktől és hasonlóktól… És ez nem vicc. Egyetlen injekciózásra sem emlékszem, mert annyira beparázok, hogy kiesnek a dolgok. Csak utólag mesélik el, hogy az életemért szoktam könyörögni: „kérem neee” ésatöbbi.

Évek óta akartam tetoválást, de mindig lemondtam róla a félelmem miatt. Idén viszont eldöntöttem, hogy belevágok. 3 éve terveztem és gondolkodtam, mi legyen a minta. Mindenképp azt akartam, hogy a kiskutyáim rajtam legyenek, örökké velem… Megálmodtam, Kata megcsinálta és imádom. Nem ez az utolsó tetkóm…

De vérvételre akkor sem megyek. Nincs vita!

8. Best Buddies

Bár ez nem kifejezetten a 2016-os évhez köthető, azért valamilyen formában mégis. Shae néha feszegeti az introvertáltságom határait és sikerrel jár. Neki – és persze Zeusznak – köszönhetek egy olyan barátságot, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Na jó, nem nyáladzok, mert az ilyen érzelemkinyilvánításokban nem vagyok túl jó. Mondhatni bénán érzem magam tőle. Inkább beteszek néhány képet… :)

9. Nyugodtság. Határozottság. Magabiztosság.

Igen, ezeket akkor is felsorolom majd, ha arról írok, miben kell még fejlődnöm. ( Nyugi, ez csak poén. Azt a posztot kihagyom.) De elindultam az úton. Sok munkánk van benne és jócskán hozzátesz a nyugalmamhoz az is, hogy van egy 99,9%-osan behívható kutyám. Meg egy jó pórázom Csutinak… :D

Sokat változtam az elmúlt években. De mégis azt érzem, 2016-ban a legtöbbet. Lett egy állandó munkahelyem, vannak előadásaim is, jövőre férjhez megyek és a kutyáim velem együtt alakulnak, fejlődnek. Több, mint tökéletes!

10. Merry Xmas

Mivel a nagy Ő-t elszólította a kötelesség, idén történt meg velem először, hogy egyedül töltöttem a Szentestét, a Karácsonyt és egyedül töltöm majd a Szilvesztert is. De nem magányosan… :) Csuti fekszik a kiságyában, Shae is itt szuszog mellettem és várjuk a jövő évet, a január 2-át, amikor Ő hazaér. Nem maradtam magamra, nem volt szomorú a Karácsonyom. Sokaknak hálás vagyok: az ajándékokért, a törődésért, a szeretetért, a meghívásokért és telefonhívásokért. De legjobban nekik, hogy nem hagyták, hogy magányos legyen az ünnep.

- Evelin -

„Ez sosem a kutyáról szól, hanem rólunk. Mindig a gazdiról szól. Rajtunk múlik, hogy megteremtsük a megfelelő környezetet és körülményeket az állat számára, hogy önmaga lehessen.”

Vége van. Itt állok a metróra várva és kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Valahogy az elmúlt 3 hónapban egyszer se tudtam elmondani, hogy mit érzek. Hogy mi van bennem… Pedig annyira szeretek beszélni. Megmagyarázni mindent, kiadni magamból… és csak hallgattam, tapasztaltam, figyeltem a többieket, a technikákat, mindent. A „boszorkánykonyhát”, igaz? Mert nem voltak szavak…

Csuti indított el ezen az úton és a közel 2 éves kálváriánk. Bár már közel sem agresszív, de a puli-vére kikacsintgat belőle és néha még kibuggyan a le nem vezetett feszültség, a bunkóskodás. Igen, lassan, de biztosan kutya lesz belőle, ami nagyrészt nem nekem köszönhető. Rá kellett jönnöm, hogy a földre teperés vagy a sírva ordibálós „Csutiakurv@anyádat!” nem használ. Kellett hozzá egy türelmes, magabiztos ember, aki képes ezt a fekete bárányfelhőt megzabolázni és engem nyugalomra inteni. Aki mindig mellettem áll. Aztán jött a bunkó, gyökérkefe, ágybapisilős, „ki ha én nem” pitbull, aki felforgatta az életünket. Erről már írtam sokat… És most ez a „nevelhetetlen kockafej” mutatta meg nekem a másfajta kutyás életre való lehetőséget. És ti: sok nagyszerű ember.

Közel 3 éve szedegetem össze azokat a darabokat magamból, amiket elvesztettem. Amiket hagytam, hogy mások így-úgy elvegyenek belőlem. Az önbizalmam, a személyiségem, a lelkem… Lassan nem tudtam dönteni még abban sem segítség nélkül, hogy kék vagy zöld pólót vegyek fel. Mindenben megkérdőjeleztem a saját döntésemet, féltem attól, hogy van saját véleményem. Mert évekig rossz volt minden, ami én magam vagyok.

És most itt vagyok, várom a metrót. És biztosan tudom, hogy nincs vége. Visszakaptam az önbizalmam, a hitem, az erőm. Egy kutyától, aki segített nekem fejlődni és tőletek, akik mindig csak biztattatok és elhalmoztatok annyi pozitív dologgal ezalatt a 3 hónap alatt, amennyit az elmúlt 3 évben összesen nem kaptam. Tudom, sokszor mufurckodtam, nem reagáltam a tanácsokra – legalábbis kívülről így nézhetett ki – és leginkább csöndben megfigyeltem. De mindent megfogadtam és mindenért hálás vagyok.

- Köszönöm, hogy azt érezhettem, jó helyen vagyok!

- Köszönöm, hogy nem sajnáltatok tőlünk semmi tudást és mindent át akartatok adni nekünk! :)

- Köszönöm, hogy végig jó kedvvel és vidáman töltöttétek velünk az időtöket, nem kevés energiát fektetve abba, hogy minél többet kaphassunk tőletek!

- Köszönöm a kötélpályát és azt, hogy ezáltal megtapasztalhattam, hogy Shae egy ilyen helyzetben is bízik bennem.

- Köszönöm, hogy végig EMBEREK voltatok! És azt is, hogy sokszor mondtátok, ti is mennyit tanultok tőlünk. Meg hogy ügyesek vagyunk… :D

- Köszönöm, hogy mindenki stílusából elleshettem és eltehettem valami nagyon hasznosat!

- Köszönöm, hogy végig csapatként tudtunk működni!

- Köszönöm, hogy sokszor elviseltétek az idétlen kutyám agymenését! (főleg Fanta és Honey :D )

- Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen egy igazi munkakutyával dolgozni. Alig várom, hogy megtaláljam a nekem megfelelő és hozzám illő munkavonalú kutyát, akit már sokkal tudatosabban fogok majd nevelni. (Nyugi Anya, ez még jó pár év. Egyelőre nincs több kutya… :D )

- Köszönöm, hogy Shaevel egyre szorosabb lehet a kapcsolatunk!

- Köszönöm azt a felemelő érzést, amikor elmondtátok, hogy a gyakorlás tulajdonképpen a vizsga volt! Hogy hihetetlen pozitív élményt köthettem egy vizsgához, életemben először, stressz nélkül, boldogan, higgadtan teljesíthettem, elvárások és idegeskedés nélkül. Köszönöm, hogy büszke lehettem magamra!

Köszönöm a BOLDOG KUTYÁZÁST!

Itt vagyok és várom a metrót… És rá kell jönnöm, hogy nincsen másfajta élet, semmi sem lett jobb. Én lettem másabb, jobb, több általatok. És a kutyáim által. Kiképző lettem? Sosem leszek az… Mindig tanulok, megfigyelek és megoldást keresek. Remélem egyre gyakrabban és egyre jobban. Hogy átadhassam ezt a boldogságot és kiegyensúlyozottságot másnak is. Azért, hogy a kutyázás midenkinek örömteli legyen. Ahogy én éreztem magam veletek. Ugye nincs vége?

-Evelin-

Fotó: Dalia Szandra

Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?

Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.

Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én.  Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.

Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb. 

Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és  Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő… 

Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.

Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D

Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.

Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.

Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!

 - Evelin - 

Máig sem tudom egész pontosan, hogy lettem egy pitbull terrier gazdája. Mindig is kutyás voltam, nagyon szeretem az állatokat, de hogy egy pitbullt… Meg hogy lakásba… Ki hallott már ilyet.

Amúgy is a legrosszabb, legkezelhetetlenebb, legnevelhetetlenebb és nem mellesleg a legédesebb kutya gazdája voltam már ekkor. Csutit a Vigyél Haza Alapítványtól fogadtuk örökbe a párommal. Az hagyján, hogy városban sosem volt még kutyám, de ez a neveletlen eb minden kutyát meg akart támadni az utcán, a társasházban mindenkit meg akart ölni akivel összetalálkoztunk, ráadásul futottunk utána, mert a pórázt hírből sem ismerte, mi pedig nem igazán tudtuk, hogy lehetne rábírni, hogy szépen sétáljon mellettünk. De elkezdtünk olvasni: nem akartunk leégni, pláne összetörni a kis szívét, hogy visszavisszük a menhelyre és az esélytelen kategóriába soroljuk ezzel szegényt. Fekete is, kan is, keverék is. Pláne rossz. De az nagyon.

Valahogy benevelődtünk azért, Cesar Millanen, Jan Fennelen meg Csányi Vilmoson. Megpróbáltunk mindent, hogyan tudnánk élhetővé tenni vele az életet, de csak az idő segített. Hiába tartattunk (tartunk) be vele minden falkavezéri feladatot, semmi nem használ(t) nála. Valamilyen puli keverék lehet, teljesen ismeretlen számára a kutyás viselkedés, ő embernek képzeli magát és kész. Kellene írni hozzá egy külön használati útmutatót, mert semmi nem segít a nevelésében, ami más kutyáknál viszont használ. Kb másfél évbe telt, de addigra megtanult viselkedni. Vagyis próbált mindenkit megtéveszteni a környezetében. :D

Ekkor a párom – aki addigra hihetetlenül megszerette Csutit, úgy döntött, szeretne egy saját kutyát: az volt az elképzelése, hogy a leendő kutyus terápiás vizsgát tesz majd és segíti őt a munkájában. (Már a pszichológia mesterképzést végzi az úriember, szóval ebben jó úton halad.) Shaet én találtam meg a facebookon teljesen véletlenül. Az Állatvédőrség és a Cerberos Pitbull Rescue együtt hirdették őt, mint gazdikeresőt: egy fotelben kuporgott és valami hihetetlen édes volt. Megmutattam őt a páromnak és meg is írtuk a bemutatkozó levelet Tornóczky Anitának, próbálván bebizonyítani, hogy mi lennénk az álomcsalád ennek a 4 hónapos “kis pehelysúlyúnak". Bár akkor azt hiszem nem nagyon tudatosult bennünk, hogy mire vállalkozunk…

Amikor megkaptuk a válaszlevelet, nem is tudtuk mit csináljunk. Napokig beszélgettünk róla, hogy akkor megnézzük-e: úgy gondolom mindketten tartottunk a dologtól, de valamelyikünk mindig felhozta, végül megbeszéltünk egy időpontot a találkozóra.

Valahol az Isten háta mögött, Pest külvárosában található a Cerberos Kutyaiskola, ahova kivonszoltuk Csutit is, hogy mindannyian egyszerre tudjunk megismerkedni. Mi teljesen el voltunk olvadva, bár Coffeet (akkor még ez volt a neve, a gyönyörű kávé színe miatt választották neki) egyáltalán nem érdekeltük, sokkal izgalmasabb volt a cseresznye, amit egy fa alatt csipegetett. Csuti sem nagyon zavartatta magát, felfedezte a terepet és távol tartotta magát minden négylábútól. Mi sokat beszélgettünk Anitával, aki ezután úgy gondolta, hogy megfelelőek lennénk arra, hogy örökbefogadjuk a kislányt és nemsokára már azon kaptam magam, hogy a lakásunknál vesszük ki őt az autóból, aláírjuk a papírokat és kb fél óra múlva már egyedül maradtam ezzel a kisördöggel és Csutival. Mondhatnám, hogy nagy volt a szeretet, Csuti rögtön a szárnyai alá vette a picit… De nem így történt. Elég sokat harcoltunk, Csuti irigy volt, Shae (aki egyébként a Trónok harcából kapta a nevét egy örömlány után – milyen eredeti…) virgonc és energikus. Azt is mondhatnám, hogy nagyon könnyű időszak volt a kölyökkora, milyen gyorsan elrepült… De ez sem így volt.

  Az első fél évünk azzal telt, hogy elfogadtassam magam vele, mint falkavezér. Ezt Shae nem nagyon akarta megérteni, én pedig szidtam őt a páromnak minden este mikor hazajött. Mondhatni gyűlöltem ezt a kis szörnyeteget. Ő meg nem tudta elképzelni, hogy ez az édes-aranyos-cukorfalat hogy lehetne bűnrossz… Engem naponta párszor megtámadott – játékből, persze, de azért egyszer sem volt vicces –, naponta bepisilt az ágyunkba vagy Csuti kiságyába – ez volt a legrosszabb az összes dolog közül, igen, a domináns kisasszony így próbálta a tudtomra adni, hogy én neki nem vagyok senki és egyáltalán sz@rik rám. Aztán ősszel egy költözéssel is szembe kellett néznünk, a IX. kerületből a XI-be költöztünk, új környezet, új ingerek, új barátok. Ekkor már talán egy kicsit jobb volt  a kapcsolatunk, lassan a szobatiszaság is beérett nála és kezdett lenyugodni.

Hihetetlen volt, de ahogy nőni kezdett, megszaporodtak a vele szembeni előítéletek: vannak emberek, akik ha meglátnak minket, inkább átszaladnak az úton, de nehogy el kelljen menniük egy pitbull mellett. De voltak jópáran, akik a futtatóból azért vitték ki a kutyájuk, mert nem előítéletesek, de azért mégis… Viszont van ellenpélda is, nem is kevés. Shae egyre inkább komolyodott és egy szociális, kedves, jólnevelt kutya lett belőle. Én pedig egyre inkább védtem őt, mint egy anyatigris. :D És azt kellett észrevennem, hogy annyira egymásra hangolódtunk, hogy már “inkább az én kutyám” lett. Azóta tart a szerelmünk. :) Csuti pedig újabb viselkedésbeli problémákat vett fel - leginkább ezzel igyekszik felhívni magára  a figyelmet. Egyedül a páromnak van ehhez tengernyi türelme, így ők is összenőttek, Csuti már nem tud meglenni nélküle. Viszont Shae nélkül sem. Megtanult tőle játszani, amit előtte nem tudott, nagyon szeretnek együtt sétálni, néha össze is bújnak. Igazi kis csapat lettek.

 - Evelin -