Shae a pitbull

Hát sztem már eleve gáz, hogy a pitbullnak saját blogja van, nekem meg nincs… Pedig én vagyok a SZTÁR! Na mind1… De könyörgött, h írjam meg ezt, hátha valami érdekes is lesz ezen a felületen és még olvassa is valaki. Ahol tudok, ott segítek… 

Az egész úgy kezdődött, hogy a sitten voltam úgy 3 éve (Fővárosi Közterület-felügyelet Állategészségügyi Szolgálat- Illatos úti ebtelep), aztán a Vigyél Haza Alapítvány keresett nekem gazdit (Anycika azt mondta, h ezt írjam le…). Aztán a nyáron felhívták Anycikát, h lenne ez a filmforgatás: természetesen egész estés mozi, tök menő helyszíneken, mert ugye SZTÁR vagyok (nem tudom említettem-e már...)! Mivel hihetetlen jótékony kutya is vagyok, elvállaltam és vittem Anycikát, mert egy csaj mégiscsak jól áll az imidzsemnek (Shaet nem engedtem a forgatás közelébe. Szó se lehetett róla, h ott riszálja az izmos fenekét... Hát én voltam a lényeg!). 

Nem gondoltam, h ilyen méltatlan körülmények lesznek, arról nem volt szó… Első nap visszavittek a sittre és ott kellett megcsillogtatnom a tehetségemet… Nem volt egyszerű, de mint említettem SZTÁR vagyok, így minden körülményhez tudok alkalmazkodni. Megoldom, na...

Aztán bezártak a rácsok mögé – ENGEM – és azt kérték essek kétségbe és legyek nagyon szomorú, mint a többi szerencsétlen haver a telepen. Hát én tökéletesen alakítottam, ugráltam meg kiabáltam is, aztán szomorúan kidugtam a mancsomat és pózoltam. Meg el is bújtam a sarokban, h ne legyen már olyan könnyű dolguk a fiúknak a felvétellel. VÉÉÉÉÉletlenül sem azért alakítottam ilyen hitelesen, mert féltem, h Anycika otthagy… Tudom, h nem tud élni nélkülem -  egy BŐGŐMASINA. 

Aztán hoztak egy szórakoztató galamb-brigádot, csak nekem: mondjuk nem értem mért dugdosták az orrom alá, ha nem kaphattam el. Pancserek… 

Ezután végre méltóképp bántak velem, nyilván azért, mert tehetséges vagyok és gyönyörű. Elvittek a piacra, ahol a polgármester személyesen nekem engedélyezte a forgatást és miközben teljesen természetesen pózoltam és vonultam, mindenki csak engem bámult… Imádtak! Bár elég gáz, hogy a hentespult mögé nem mehettem be, hogy kedvemre válogassak… Hozzám vágtak pár virslit, meg velőscsontot, meg marhacsontot meg kolbászt, azt örüljek… na de hol a husi? Ennél azért sokkal cukibb vagyok! (Nagyszájú. Már kezdtem magam úgy érezni, mintha kifosztanánk a hentest – a szerk.) Ezután nyilván romkocsmába is mentünk, mert a menő arcok, mint én, oda járnak. Beszélgettem angol csávókkal, mert a nyelvtudás a mai világban teljesen természetes – ezért is örülhetne Anycika, h ilyen menő vagyok, szerzek neki társaságot. 

Aztán a Városligetbe is kivittek labdázni meg ejtőzni. Abban az különösen jó volt, h kaptam sípolós labdát. Köszi Vizslafotózás. Legalább valaki foglalkozott az igényeimmel... Anélkül nyilván nem vagyok hajlandó játszani. 

Másnap elvittek valami MÚZEUMba, ahova nekem szereztek külön belépési engedélyt, mert SZTÁR vagyok. Mindenféle állatok voltak ott és meg se mertek mozdulni, mikor megláttak… Anycika meg hisztizett h nem mehetek oda – pedig csak meg akartam nézni őket… Disznóság. Mondjuk hoztak nekem egy külön mammutcsontot, úgyh megbocsátottam egy kicsit. Meg jött egy fickó, aki kattintgatott és adott finomat, szóval… Nem volt annyira rossz ez a múzeumdolog. Csak Anycikát valaki elvihette volna addig a játszóházba vagy ilyesmi, h ki tudjak bontakozni. 

Elég disznóság az is, h miatta valami kávézást is útba kellett ejteni, mert h kutyabarát meg minden… de ott még a csokis kiflit se adták nekem, pedig beleharaptam, amikor nem figyeltek eléggé... okosan kellett viselkedni meg a FÖLDÖN ülni. Pedig én SZTÁR vagyok, mégse engedtek fel a kanapéra.

Aztán a végén elmentünk egy helyre ahol sok ember volt és megint kávézni kellett, de itt legalább kaptam pogácsát. Azt szeretem. Utána hőlégballonoztunk. Fogalmam sincs az mit jelent, én végig a galambbal voltam elfoglalva, azt hittem, végre odaadják... Aztán felfújtak valami nagy izét, ami hangos volt és azt mondták meg fogok ijedni – de hát én menő vagyok meg macsó meg SZTÁR úgyh nem ijedtem meg… Aztán rakosgattak be egy kosárba és volt ott egy kisember, akinek bongyori haja volt, mint az enyém, csak neki sárga… Az simogatott meg ölelgetett. Azt is nagyon szeretem, a simimimit. :)

Úgyh így állt össze az egész estét mozifilmem, ami nyilván RÓLAM szól, Én vagyok a LÉNYEG ésatöbbi… 

Jóóóó… Anycika azt mondja, h nem én vagyok a lényeg, hanem a sok árva kutyus, akik a sitten várják, h valaki hazavigye őket. Mivel nekem már van családom, Anyikám meg Apikám (jójójó, meg Shae is ott van persze), ezért engem már nem lehet választani, hiába vagyok csodálatos. Meg SZTÁR. De azért sok még a szomorú, sittes, hajléktalan, beteg haver, aki gazdira vár. Mondjuk az illatoson… Vagy a Vigyél Haza Alapítványnál. Úgyh FELELŐS leendő gazdik: INDULÁS ÖRÖKBEFOGADNI! 

Itt a filmem, imádjatok: 

Ja, és köszi: 

Vigyél Haza Alapítvány 

Óvári András 

42bites fiúk (Bálint és Armand) 

Vizslafotózás (Andi és Péter) 

Fővárosi Közterület-felügyelet Állategészségügyi Szolgálat /Ebrendészet/ dolgozók 

Budapest Ballon Klub 

telenor

…és sokan mások, akiket nem tudok mind felsorolni. 

Csók, Csuti a SZTÁR 

(Képek: Vizslafotózás, Óvári András)

Kedvez Zeusz!

 Az elmúlt napokban nagyon sok mókában volt részünk, úgyhogy most elnyúltam a kis vackomban – kivételesen Csuti is ide feküdt mellém 2 percre – és cukin szuszogok: ellenállhatatlan vagyok, mint mindig.

De térjünk a lényegre: szeretném megköszönni Neked és a Gazdidnak, hogy 2 napig kutyafuttatóvá alakítottátok az otthonotokat, hogy szórakoztassátok királyi fenségemet – és a Mackótestvért. Csodásan is éreztem magam, nem kellett a sárban cuppognom és azon aggódnom, hogy elázik a fényes bundácskám. Kaptam finom répát is, még a kongoddal is engedtél játszani, úgyhogy megyek máskor is…

Ugyanis amióta Anyika munkakóros lett, szörnyű napokon voltam túl: Csutival egyedül feküdtünk a lakásban és szomorkodtunk. Anyika azt hitte, hogy a reggeli és a délutáni sétával le tud kenyerezni, pedig egész nap velem kellene foglalkoznia. És a legrosszabb, hogy Apika napok óta haza se jött… Szerinted már nem is szeret minket, Zeusz? Anyika azt mondja, hogy turnézik – nem tudom ez mit jelent, biztos rossz dolgot, ha nem engedik haza onnan – és siet vissza, meg azt üzeni, hogy nagyon hiányzunk neki… Mondjuk engem nem érdekel, mert már nagylány vagyok és amíg Anyika itt van, nem kell egyedül aludnom – mondjuk éjjel lehetne kicsit melegebb a takaró alatt, tegnap is úgy oda kellett nyomakodnom hozzá, hogy meg ne fagyjak… De ha már itt tartunk, Csutitól se tudok ám pihenni: olyan mint egy pisis. Bárki jön végig a folyosón, kirohan, mert azt hiszi, hogy megjött az Api. Tiszta depressziós, sétizni se akar, pedig azt ő szereti a világon a legjobban. Ha nagyon rákattan csak megy és még a dolgát is elfelejti elvégezni. Nálatok se viselkedett valami illedelmesen: amíg mi annak rendje és módja szerint szétvertük a lakást, mindenhol bunyóztunk, kongoztunk és rohangáltunk, addig ő a konyhában vagy a bejáratnál feküdt tüntető jelleggel… Persze, ha a Gazdid vele foglalkozott, azonnal puncsolni kezdett, akkor meg főleg el volt ájulva, mikor megfésülgette a bundiját. Kiscsopis. Mondjuk most én is nagyon meg voltam elégedve a szerény személyemnek járó bánásmóddal, úgyhogy riszáltam is rendesen az izmos fenekem meg kiosztottam egy csomó puszit. Csak hogy lássátok, milyen elbűvölő vagyok. Nyilván.

Nagyon el is fáradtam, kimerítő két nap volt. De ma Anyika kivételesen nem ment be az általa színháznak nevezett szörnyűségbe, úgyhogy aludhattam sokáig. Teljesen kisimultam és boldogan ébredtem fel, de amint leértünk a törzshelyünkre, nagyon elszomorodtam: a futtatók cuppogtak a sártól, mindenhol futkároztak a miniatűr kétlábúak (na, őket elvileg nem szabad feldönteni) és még ráadásul az a Fehér Szörnyeteg is megjelent… Tudtam, hogy nagyon ki fogok kapni Anyikától, ha reagálok a csúfolódására, de nem bírtam magammal… Remélem te nem botránkoztál meg rajtam, de mindig azt ugatja az arcomba, hogy egy lúzer vagyok, mert láb mellett sétálok és szót fogadok a Kétlábúmnak… Ezt nagyon sokáig szó nélkül tűrtem és csak ugrabugráltam, hátha megérti, hogy nem vagyok vevő a bunyóra. De amikor azt a merészséget is elkövette, hogy megtámadta az én személyi Csutipulimat… azt már nem hagyhattam szó nélkül. És valljuk be, Anyika is nagyon felpaprikázza magát, amikor meglátja őket – nem írom le, hogy ő milyen szavakkal szokott élni vele kapcsolatban, mert a királylányok úgy nem beszélnek – ez pedig egy újabb ok, hogy a mancsomba vegyem az irányítást és elzavarjam azt a nagyképű szukát. Persze, ahogy gondoltam, Anyika rögtön elkezdte a "mitképzelsz?", a "befejezted?"  meg a "shaeazanyádat" monológokat felválva használni. Én úgy csináltam mint aki szégyenli magát, de közben azon gondolkodtam, hogy milyen igazságtalan velem... Én csak megvédtelek titeket ettől az "Agresszív Bulldózertől". 

De ő egyáltalán nem értékelte a fáradozásaimat. Azért a délutáni pórázmentes őrültködéssel egy kicsit ki tudott engesztelni. Meg mert hozott sajtot. Az nagyon finom volt. :) 

Utána viszont még kávézni is el kellett kísérnünk Anyikát és a Gazdidat, ami, ha őszinte akarok lenni, felháborító: olyan életképtelenek, hogy nélkülünk már egy kávét sem tudnak elfogyasztani? És ha ez még nem lenne elég... azt hiszik, hogy a betonon ülve hajlandó vagyok órákat várni, amíg ők végre észreveszik magukat. Hát nem. Meg is próbáltam Anyikát rávezetni arra, hogy induljunk el, de nem nagyon vette az adást, hiába harapdáltam meg a kezét. Most meg itt hisztizik, hogy kék-zöld foltos a karja... Hát, én szóltam.

Ami a lényeg: nagyon örülök, hogy ilyen sok időt tölthettünk együtt, és nagy izgalommal várom a legközelebbi őrültködéseinket! Ja... és legközelebb te gyere hozzánk vendégségbe!

Sok szeretetteljes, királylányos pitbullpuszi:

 - Shae -

Kedves Zeusz!

Mitagadás, a tegnapi futizásunk nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna… Pedig egész vasárnap arra vártam, hogy őrültködhessünk! De Anyika egész napos pihenést rendelt el, mert Apika elkapott valami nyavalyát – persze azért a reggeli sétink után arra volt ereje, hogy valami másik kutyussal foglalkozzon, akitől én rettentően félek ám –, úgyhogy fetrengtünk az ágyban, sok finomat ettünk és simiztettük a pocakunkat. Legalábbis a puli. Én meg rettentően unatkoztam.

Aztán tegnap reggel borzasztó dolog történt: letörtem a körmöm, de úgy nagyon. Félig fent volt még, félig meg elhajlott és én borzasztóan sajnáltam magam miatta. Meg azért iszonyúan fájt is. De mivel hazafelé tudtam macskászni, Apika azt mondta, hogy biztos nem is fáj annyira… De én nagyon kötelességtudó királylány vagyok, cicakergetési teendőimet nem hanyagolhatom el még akkor sem, ha ilyen súlyos sérüléseket szerzek. Aztán otthon Anyika még indulás előtt – mindig azt mondja, hogy valami színházba kell mennie, ami pofátlanság, mert ő egész nap csak szórakozik, mi meg itthon unatkozunk – nyomott rá valami barna izét, meg be is kötötte. Én nem bántottam, pedig a Csuti folyton mondta, hogy ne hagyjam magam meg szedjem le, mert minden rendes kutya úgy csinálja. De én szót fogadok Anyikának.

Annál is inkább, mert mikor hazajött a szórakozásból – ő munkának hívja, pfff – azt mondta, hogy megyünk futizni, meg, hogy keljek fel, mert Te már tutira itt vársz a sarkon. Nagy nehezen rávettem magam, kicsúsztam a vackomból és rohantam Hozzád le az utcára. Bár amikor rám ugrottál és bekaptad a fejem, eljátszottam, hogy mennyire fáj a mancsom – azt akartam, hogy sajnálj egy kicsit – de Te rögtön futkározni akartál, meg a labdámról kérdezősködtél. Eléggé megsértve éreztem magam, hiszen jár nekem a királynői bánásmód. De ahogy lekerült rólam a póráz, megfeledkeztem a dologról. Nagyon jókat bunyóztunk, előkerült a labda is – mert nagyon okos vagy és tudod, ha odaülsz Anyika elé és magyarázol neki, rögtön odaadja – aztán jött Sunny és már hárman kergetőztünk. 

Idáig minden szép és jó lett volna, de jött az a Nagyfehér kamasz, - messziről azt hittem rá, hogy az Ősellenség, de szerencsére nem -  aki nem volt túl jólnevelt és nem értett abból sem, ha rászóltam, hogy így itt nem lehet játszani. Persze Anyika megint mindig engem hívott ki a játékból és leszidott, hogy ne magyarázzak már, pedig ők is látták, hogy az a debella végighúzta Sunnyt az egész futin – aki azért valljuk be, pehelysúlyú birkózó. Szegény a végén már a gazdija mögé bújt és reménykedett benne, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Én meg ugye Bodyguard vagyok és nem hagyhatom szó nélkül, ha bántják a kisebbet. Viszont ez a Nagyfehér nem értett a szép szóból. Ezek után nem tudtam mitévő legyek, mert ugye tettlegességhez soha nem folyamodom, az nem lenne eléggé előkelő – mint amilyen én vagyok. Viszont amikor azt hitte, hogy ugyanúgy játszhat Veled, mint én – azért be kell látni ez képtelenség lenne - , teljesen ledöbbentem. Anyika is borzasztó dühös volt és amikor látta, hogy már te is csattogtatsz és egyáltalán nem helyesled a viselkedését, egyetértettek abban a Gazdiddal, hogy induljunk haza. Én nagyon szomorú voltam, mert amellett hogy fájt a mancsom – bár remélem észrevetted, hogy ez a játékban egyáltalán nem akadályozott engem – nem mozoghattam le magam. Azért amikor elbúcsúztunk a sarkon, spuriztam hazafelé, mert nagyon fázott a fenekem meg Csuti is hiányzott már és tudtam azt is, hogy finom lesz a vacsora. Anyika pedig otthon eresztette ki a gőzt – nem értem, ő mért nem a futiban csinálta, nekem mindig azt mondja, hogy ott kell tombolni – és ezt Apikának végig kellett hallgatnia: hogy milyen felelőtlen gazdik vannak és hogy az ilyennek még palotapincsi se való, nemhogy akita… De olyan szavakat is mondtak még, hogy dominancia, nevelés, kontroll, felelősség… Bevallom Neked őszintén, én ebből egy szót se értettem, meg nem is nagyon érdekelt, mert előtte megkaptam a simit meg a vacsorámat. Aztán Anyika azt mondta, hogy többet nem játszhatok ezzel a kutyussal, de én egyáltalán nem bánom. Van nekem nagyon sok haverom: legfőképp te, meg a Feketegömböc és a Pici, a Kisröfögi és a Félősbull, a két Fehér Szépség, az Ugatósmacsó, a Pöttyösmacsó – mondjuk az ő tesójától tartok kicsit – , az Óriásugribugri vagy a Bundáslabdamán. Igazából olyan sok van, hogy meg kellett kérdezzem Apikát, de most több neki sem jutott eszébe. :) 

Nem tudom, mit csinálhatsz most, de az biztos, hogy megfeledkeztél rólam… Ma nem értél rá játszani, ráadásul a napokban nem nekem írtál levelet, hanem Csutinak - ország-világ szeme láttára. Nagyon örülök, hogy jóban akarsz lenni a tesómmal, de azért az mégsem járja, hogy rólam megfeledkezel… Tudnod kell, hogy erről még bizonyítékom is van, nem takargatom a dolgot.

Ezt meg kell magyaráznod a legközelebbi futizásunkkor és ami a legfontosabb, ki is kell engesztelned, ahogy előkelőségem megkívánja. De most megyek, borzasztó finom szalámit kell kibányásznom a kongomból, valamint sürgős mancsnyalogatási teendőim is vannak, ami a körmömet illeti…

 Soksoksok pitbullpuszi

- Shae -

Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?

Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.

Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én.  Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.

Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb. 

Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és  Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő… 

Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.

Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D

Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.

Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.

Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!

 - Evelin - 

Ahogy Shae hozzánk került, egyből vittük magunkkal mindenfelé: sétálni, futtatózni, kutyák és emberek társaságába, a munkahelyünkre, autózni vagy éppen tömegközlekedni… Szerettük volna, ha teljesen szociális, mindenkivel kompatibilis városi kutya lesz belőle. Ha előre elképzeltem, hogy egyedül sétáltatom a két közepes testű kutyánkat, akik ugyanannyi kilót nyomnak majd együtt, mint én, tudtam, hogy vagy megnevelem a pitbullt, vagy én leszek a kerület látványossága…

Viszont úgy tűnt, nem kell nagyon aggódnunk emiatt: az emberek sose érdekelték túlzottan, el kell nyerni a bizalmát ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzon valakivel. A kutyák viszont annál inkább. MINDENFÉLEFAJTA kutyával játszani akart: a köcsög pulinkat rögtön megszerette – pedig ő leginkább a pokolba kívánta az új családtagot - , Csuti hiába utálta ki az ágyból, vett el tőle minden játékot vagy csak szimplán tudomást se vett róla, Shae szerette és kész. (Talán Csutinak köszönhetjük azt, hogy soha senkitől nem félti az ételét, a játékát vagy esetleg minket.)

Ahogy nőtt, egyre több barátja lett, mi pedig megtapasztaltuk azt, amit addig Csutival esélyünk sem volt: hogy milyen egy kutyás közösség tagja lenni. Amíg a IX. kerületi aszfaltot koptattuk, leginkább a kis beagle, Nina és a fiatal golden, Szamóca társaságát szerette, velük hatalmasakat tudott játszani. És nem is ártott neki, ha kirohangálta magát, mert egyszerűen lefáraszthatatlan volt, folyton pörgött, játszani akart velem vagy épp azzal, ami a mancsa ügyébe került – megszámlálhatatlan papucs, ágynemű, kanapé, fotel, cipő, pokróc stb. látta kárát a baba- és serdülőidőszaknak. Aztán jött a nyár, amit vidéken töltöttünk, így vészeltük át a legkisebb károk árán az ivartalanítást is.

Aztán szeptemberben visszakerültünk Budapestre, októberben pedig jött egy nem várt költözés és a XI. kerületben találtuk magunkat. Nem ismertük a környéket, fogalmunk sem volt, hol vannak a futtatók – Csutit nem lehet póráz nélkül sétáltatni, mert meggyőződése, hogy ő dönti el merre megyünk – és a jó kutyás helyek. Egy kis idő után felfedeztük a töltést és a már jól összeszokott kutyás társaságot. Sosem felejtem el, itt ért az első negatív élmény, azért, mert pitbullom van. Majd megszakadt a szívem, hogy az én édes, kedves babapitbullom miatt valaki – ok nélkül – otthagyta a társaságot. De aztán rájöttem, hogy semmit nem vesztettünk, sem én, sem pedig Shae: új barátokat szerzett, akikkel azóta is imádják egymást: Marvinnal imádnak kötelet húzni; Barneyval egyszer a játék hevében úgy felborítottak, hogy 1-2 hétig nemigen tudtam használni a jobb térdem. De ott van Maya, az amerikai bulldog, akitől Shae teljesen bepörög: valóságos örömtáncot jár, ha meglátja. Hosszan lehetne folytatni ezt a sort mindenféle fajtájú kutyák megnevezésével a keveréktől a dalmatán vagy a beagle-ön át a basset houndig, ha mókáról van szó nem lehet leállítani.

Sosem felejtem el: 1-2 hete lakhattunk a kerületben, amikor egyik reggel a futtatóban három kölyökvizsla játszott: Barney, Lola és Zeusz. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, Shae pedig azóta imádja a vizslákat és kötött egy életre szóló barátságot Zeusszal, sőt úgy is mondhatnánk, hogy ,THIS WAS THE BEGINNING OF A BEAUTIFUL FRIENDSHIP’. 

Nem láttam még rajtuk kívül két kutyát, akik így összeillenek és szeretik egymást: órákon keresztül tudnak birkózni – Zeusz kb. az egyetlen kutya, aki maximálisan érti, ahogy Shae játszik – vagy labdázni, kergetőzni, úszni. Igyekszünk minden nap, de legalábbis a héten többször összehozni a randevúikat, mert nehezen bírják egymás nélkül: van, hogy csak úgy kel ki az ágyból reggelente, ha úgy hívom: “Zeusz? Hol van? Megyünk játszani?” Ha a sarkon leültetem, már tudja, hogy őt várjuk és megyünk le a futiba. Volt, hogy egy háromórás kirándulást úgy őrültködtek végig, hogy Shae egy hétig csak feküdt, alig akart lemenni az utcára. 

Nemrég meghívást kaptunk Zeuszékhoz egy kis csokifondüzésre, ahova vittük magunkkal a pitbullt és persze a köcsög pulit is – bár Csuti ennek annyira nem örült. A két kis szörnyeteg a lakásban sem tudta magát leállítani, ugráltak a székeken, az összes kanapén, együtt kunyeráltak és annyit bunyóztak, hogy a sok ivástól a szobatiszta panelpitbull – nem ismervén a lakást és a menekülő útvonalat – összepisilte magát. 

Nyáron nagyon szeretünk lejárni velük a Kopaszi gátra és a Hajógyárira, itt Shae kedvenc elfoglaltsága – utálja a vizet – hogy megvárja, amíg Zeusz partközelbe úszik az eldobott labdával, ekkor ő beszökell a vízbe és addig püföli szerencsétlent, míg ő a fulladásos halál helyett az életet választja és odaadja neki a labdát. 

Persze van valaki, aki érthető irigységgel szemléli ezt a barátságot: Csuti - bár igyekszik megtartani a méltóságát -  amióta rájött, hogy a kis betolakodó most már örökre velünk marad, elfogadta a dolgot és lassan igazi társak lettek. Shae tanította meg játszani – vagy úgy is mondhatnánk, hogy megtanította az antiszociális középkorú urat pitbullmódra játszani – néha már össze is bújnak és ha az egyikük nincs otthon, a másik nagyon keresi. Szóval, nagy a szerelem, és bár még nem hivatalos, de talán évek múlva felvállalják majd. 

A szociális képességei közül a legfontosabb, amit tudni kell róla, hogy BODYGUARD: ha a társaságában az egyik kutya nem hagyja békén a másikat – domináns, paraszt, vagy mindkettő – vagy neadjisten verekedésre kerül sor, Shae méterekkel arrébbról is vetődik és rendet tesz, természetesen mindezt agresszió nélkül. Egyszer egy nagyon domináns agár le akarta rendezni a szintén dominanciától duzzadó köcsögpuliCsutit, aki nyilván az ilyen helyzetekben ugyancsak nem hagyja magát: ilyen esetben én is rögtön tettrekész vagyok, de akkor a pitbull megelőzött, beugrott közéjük és a béke rettenthetetlen őrzőjeként addig állt köztük mozdulatlanul, amíg a két harcikakas megszégyenülten elsomfordált. Komolyan mondom, gyönyörű pillanat volt. Ezután is ugyanúgy játszottak tovább, de a kutyát többé nem engedte Csuti közelébe.

Ahogy nőtt, láttuk, hogy Shae is egyre dominánsabb lett, – fajtájából adódóan nem csoda – mégis a felé irányuló dominanciát csodálatosan kezeli, legyen kan vagy szuka; igyekszik játékba fordítani és békésen “rangsorolni” az adott kutyát.

Most már lassan – de biztosan – megkomolyodik, nem akar minden kutyához odamenni és van is 1-2 ősellensége a parkban, de minden elfogultság nélkül azt kell mondanom, hogy az sem rajta múlott. Most már én is megtanultam, hogy nem engedem őt mindenkivel játszani: kiválasztom számára a megfelelő energiájú kutyákat és nem engedem, hogy felelőtlen gazdik neveletlen kutyáitól eltanuljon minden hülyeséget.

Pitbullom van. “Falkakutya”. Szociális. Értelmes. Érzékeny. Mint minden JÓLNEVELT kutya. 

- Evelin -