Shae a pitbull

Nagyon sok embert ismerek, akik nem értik, hogy miért tartanak mások házi kedvencet. Vajon mi hasznunk származhat a kis szőrös barátainkból? Hiszen sok időt, pénzt és energiát kell rájuk pazarolni, ami – a legtöbb ember szerint – nem térül meg és teljesen felesleges.

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki sokszor hangoztatja, hogy nem olyan kutyát “kapunk”, amilyet akarunk, hanem amilyenre szükségünk van. Nagyon sokáig nem értettem ezt, hiszen honnan tudnám előre, mikor magamhoz veszek egy kutyát, hogy milyen lesz vagy hogy mire van szükségem. És az ennél is nagyobb kérdés: a kutya honnan tudhatná?

Amióta az eszemet tudom, utálok mozogni. Ha megkérdezték, hogy mit sportolok, mindig azt mondtam, hogy a legtesthezállóbb nekem a fedettpályás távolbanézés. Mindig ügyetlen voltam: én voltam az utolsó a futóversenyen, a legügyetlenebb a táncórákon, a labdajátékokban pedig egyszerűen reménytelen vagyok. Az első több kilóméteres biciklitúrámon úgy elestem, hogy majdnem sikerült meghalnom – és ez tényleg nem túlzás. Pár hétre rá pedig a fejem törtem be egy testnevelésórán, amikor úgy gondoltam, hogy én igenis tudok focizni. Ezután a tanár úr is egyetértett abban, hogy jobb lesz, ha én csak futok. Abból lehet a legkisebb baj. De azt is utáltam. Aztán a Színiakadémián is meggyűlt a bajom a jazzbalettel és a kontaktolással is, sajnos a mozgáskordinációm nulla, nincs mit tenni.

Mikor Csuti hozzánk került, nem gondoltam, hogy nagy a mozgásigénye, mert a lakásban mindig nyugodtan viselkedett, napi 3xfél órás sétával bőven jól érezte magát – gondoltam én.  Aztán jött Shae, akivel annyit kellett sétálni meg játszani, hogy egyikünk se tudta követni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy Csutinak a legfontosabb, hogy hozzánk bújjon és simizzük a pocakját vagy kunyerálhasson a popcornból filmnézés közben. Erre jött ez az ördögfajzat, aki annyit pörgött egész nap, hogy nem lehetett lelőni. Mi estére kidőltünk, ő meg addigra megint elemében volt.

Ami engem illet, eddig a szerencsés genetikámnak köszönhetően ehettem bármit, amit akartam, de ahogy öregszem, elmúlik ez is. :) Kb. 3 hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy el fogok járni futni, hiszen ez nekem is remek testmozgás, ráadásul Shae napi mozgásigényét is kielégíti egy pár órára… Van itt a környékünkön több olyan hely, ami alkalmas erre, például most építették ki a Kosztolányi téren a futópályát. Bár nem a legjobb, de kényelmi szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak. Sok arrafelé a kutya, tudjuk gyakorolni a láb melletti sétát is. Ráadásul ez a rondapitbull nagyon szereti kergetni a madarakat, így a közömbösítés gyakorlására is tökéletes a Feneketlen tó környéke. Shae az elején nem értette, hogy miért kell futnunk: a szaglászás, a kutyusok, a kacsák és még mennyi minden sokkal izgalmasabb. 

Bár az elején a futás mindig kevesebb volt, mint amennyit álltunk és gyakoroltunk, azért mindig lefutottuk a 3 kilómétert. Nemsokára egyre jobban belemelegedtünk a dologba, vettünk futóövet rugalmas pórázzal, cipőt meg mindent ami kell. Egy idő után – a Feneketlen tónál állítólag szértszórt mérgek miatt – csatlakoztunk a páromhoz és  Csutihoz, akik inkább a Gellért-hegyen sétáltak nagyokat minden reggel. Futkároztunk arrafelé is hosszabb-rövidebb távokat és azon kaptuk magunkat, hogy a páromat és Csutit is sikerült beszervezni a kocogásba. Nem is tudom hogy jutottunk idáig, de most már családosan járunk a Kamaraerdőre, mert mindannyiunkat hihetetlenül kikapcsol a terepfutás. Csuti egyre fittebb lesz, Shae pedig – a kezdeti “nemakarokfutni” hiszti után – már alig várja, hogy sprintelni kezdhessen. Kár, hogy nem futok olyan gyorsan, mint ő… 

Első alkalommal csak egy kisebb kört futottunk a tanösvényen és bár nem túl jó idő alatt, mi nagyon büszkék voltunk rá.

Második alkalommal jött velünk Zeusz és Zsófi is, akik már tapasztalt futók és nagy motivációt adtak Shaenek – és nekem – azzal, hogy előttünk futottak. Végigfutottuk a tanösvényt és a Tétényi-fennsíkot, ami összesen 9 km (egy kicsit bénák vagyunk még a Runtastic alkalmazással, egy km-t nem mértünk vele). Nagyon büszkék voltunk erre is, mert soha az életben nem futottunk még ennyit egyszerre, pláne nem terepen. És még csak nem is fájt annyira… :D

Aztán az új év első hetét Barcson, a horvát határ mellett töltöttük, ahol szintén nagyokat sétáltunk és futottunk a Dráva partján.

Hogy miért is íródott meg ez a poszt? Hogy miért tartanak az emberek kis szőrös állatkákat a házukban, a lakásukban, az ágyukban, az életükben? Nyilván sokan nem értenek majd egyet velem, de ezek a kisállatok képesek arra, hogy akár teljesen megváltoztassák – jó irányba persze – egy ember életét. A szeretetük és ragaszkodásuk hihetetlen erőt tud adni és az, hogy gondoskodnunk kell róluk, soha nem hagy minket elkényelmesedni vagy magunkba zuhanni. Nem véletlen, hogy egyre több helyen használják őket terápiás célokkal is. Csutinak – az édesmackó, rossz és neveletlen, elkényeztetettnek – a türelmet, a tanulást, a kitartást és a ragaszkodást, míg Shaenek – a tündérbogyó, rondamakacspitbullnak – a bolondozást és a szocializációmat (igen, jól olvasod) köszönöm. De ami a legfontosabb, hogy milyen érzés a 100%-os kölcsönös bizalom ember és állat között.

Vajon hogy köszönhetjük meg nekik ezeket az ajándékokat? Mozgással, fegyelemmel, szeretettel és határtalan odaadással. Úgyhogy Stephen Sondheim szavaival élve: INTO THE WOODS! Irány az erdő!

 - Evelin - 

Máig sem tudom egész pontosan, hogy lettem egy pitbull terrier gazdája. Mindig is kutyás voltam, nagyon szeretem az állatokat, de hogy egy pitbullt… Meg hogy lakásba… Ki hallott már ilyet.

Amúgy is a legrosszabb, legkezelhetetlenebb, legnevelhetetlenebb és nem mellesleg a legédesebb kutya gazdája voltam már ekkor. Csutit a Vigyél Haza Alapítványtól fogadtuk örökbe a párommal. Az hagyján, hogy városban sosem volt még kutyám, de ez a neveletlen eb minden kutyát meg akart támadni az utcán, a társasházban mindenkit meg akart ölni akivel összetalálkoztunk, ráadásul futottunk utána, mert a pórázt hírből sem ismerte, mi pedig nem igazán tudtuk, hogy lehetne rábírni, hogy szépen sétáljon mellettünk. De elkezdtünk olvasni: nem akartunk leégni, pláne összetörni a kis szívét, hogy visszavisszük a menhelyre és az esélytelen kategóriába soroljuk ezzel szegényt. Fekete is, kan is, keverék is. Pláne rossz. De az nagyon.

Valahogy benevelődtünk azért, Cesar Millanen, Jan Fennelen meg Csányi Vilmoson. Megpróbáltunk mindent, hogyan tudnánk élhetővé tenni vele az életet, de csak az idő segített. Hiába tartattunk (tartunk) be vele minden falkavezéri feladatot, semmi nem használ(t) nála. Valamilyen puli keverék lehet, teljesen ismeretlen számára a kutyás viselkedés, ő embernek képzeli magát és kész. Kellene írni hozzá egy külön használati útmutatót, mert semmi nem segít a nevelésében, ami más kutyáknál viszont használ. Kb másfél évbe telt, de addigra megtanult viselkedni. Vagyis próbált mindenkit megtéveszteni a környezetében. :D

Ekkor a párom – aki addigra hihetetlenül megszerette Csutit, úgy döntött, szeretne egy saját kutyát: az volt az elképzelése, hogy a leendő kutyus terápiás vizsgát tesz majd és segíti őt a munkájában. (Már a pszichológia mesterképzést végzi az úriember, szóval ebben jó úton halad.) Shaet én találtam meg a facebookon teljesen véletlenül. Az Állatvédőrség és a Cerberos Pitbull Rescue együtt hirdették őt, mint gazdikeresőt: egy fotelben kuporgott és valami hihetetlen édes volt. Megmutattam őt a páromnak és meg is írtuk a bemutatkozó levelet Tornóczky Anitának, próbálván bebizonyítani, hogy mi lennénk az álomcsalád ennek a 4 hónapos “kis pehelysúlyúnak". Bár akkor azt hiszem nem nagyon tudatosult bennünk, hogy mire vállalkozunk…

Amikor megkaptuk a válaszlevelet, nem is tudtuk mit csináljunk. Napokig beszélgettünk róla, hogy akkor megnézzük-e: úgy gondolom mindketten tartottunk a dologtól, de valamelyikünk mindig felhozta, végül megbeszéltünk egy időpontot a találkozóra.

Valahol az Isten háta mögött, Pest külvárosában található a Cerberos Kutyaiskola, ahova kivonszoltuk Csutit is, hogy mindannyian egyszerre tudjunk megismerkedni. Mi teljesen el voltunk olvadva, bár Coffeet (akkor még ez volt a neve, a gyönyörű kávé színe miatt választották neki) egyáltalán nem érdekeltük, sokkal izgalmasabb volt a cseresznye, amit egy fa alatt csipegetett. Csuti sem nagyon zavartatta magát, felfedezte a terepet és távol tartotta magát minden négylábútól. Mi sokat beszélgettünk Anitával, aki ezután úgy gondolta, hogy megfelelőek lennénk arra, hogy örökbefogadjuk a kislányt és nemsokára már azon kaptam magam, hogy a lakásunknál vesszük ki őt az autóból, aláírjuk a papírokat és kb fél óra múlva már egyedül maradtam ezzel a kisördöggel és Csutival. Mondhatnám, hogy nagy volt a szeretet, Csuti rögtön a szárnyai alá vette a picit… De nem így történt. Elég sokat harcoltunk, Csuti irigy volt, Shae (aki egyébként a Trónok harcából kapta a nevét egy örömlány után – milyen eredeti…) virgonc és energikus. Azt is mondhatnám, hogy nagyon könnyű időszak volt a kölyökkora, milyen gyorsan elrepült… De ez sem így volt.

  Az első fél évünk azzal telt, hogy elfogadtassam magam vele, mint falkavezér. Ezt Shae nem nagyon akarta megérteni, én pedig szidtam őt a páromnak minden este mikor hazajött. Mondhatni gyűlöltem ezt a kis szörnyeteget. Ő meg nem tudta elképzelni, hogy ez az édes-aranyos-cukorfalat hogy lehetne bűnrossz… Engem naponta párszor megtámadott – játékből, persze, de azért egyszer sem volt vicces –, naponta bepisilt az ágyunkba vagy Csuti kiságyába – ez volt a legrosszabb az összes dolog közül, igen, a domináns kisasszony így próbálta a tudtomra adni, hogy én neki nem vagyok senki és egyáltalán sz@rik rám. Aztán ősszel egy költözéssel is szembe kellett néznünk, a IX. kerületből a XI-be költöztünk, új környezet, új ingerek, új barátok. Ekkor már talán egy kicsit jobb volt  a kapcsolatunk, lassan a szobatiszaság is beérett nála és kezdett lenyugodni.

Hihetetlen volt, de ahogy nőni kezdett, megszaporodtak a vele szembeni előítéletek: vannak emberek, akik ha meglátnak minket, inkább átszaladnak az úton, de nehogy el kelljen menniük egy pitbull mellett. De voltak jópáran, akik a futtatóból azért vitték ki a kutyájuk, mert nem előítéletesek, de azért mégis… Viszont van ellenpélda is, nem is kevés. Shae egyre inkább komolyodott és egy szociális, kedves, jólnevelt kutya lett belőle. Én pedig egyre inkább védtem őt, mint egy anyatigris. :D És azt kellett észrevennem, hogy annyira egymásra hangolódtunk, hogy már “inkább az én kutyám” lett. Azóta tart a szerelmünk. :) Csuti pedig újabb viselkedésbeli problémákat vett fel - leginkább ezzel igyekszik felhívni magára  a figyelmet. Egyedül a páromnak van ehhez tengernyi türelme, így ők is összenőttek, Csuti már nem tud meglenni nélküle. Viszont Shae nélkül sem. Megtanult tőle játszani, amit előtte nem tudott, nagyon szeretnek együtt sétálni, néha össze is bújnak. Igazi kis csapat lettek.

 - Evelin -